2011. november 20., vasárnap

A hemina titka avagy Noszlop-környéki ködbeveszett töprengéseim

Köd előttem, köd mögöttem, isten tudja, honnan jöttem. Bizony, amikor igent mondtam kedves jó Péter barátom felkérésére, hogy az ehető virágok titkaival ismertetem meg a csúcsvendéglátós közönséget, nem tudtam mire vállalkozom. Aztán a jó sors úgy hozta, hogy én is sok bölcselet tudója legyek, vagyis, ha már végigélveztem a veretes előadásokat, hát számot is adok gasztronómiai ismereteimről. Amiket ezidáig autodidakta módon szívtam magamba: könyvekből, szakácsoktól, cukrászoktól és saját édes és keserű tapasztalataimból. Azt már most bátran állíthatom, hogy részvételem ezeken a szeánszokon nem volt hiábavaló. Egyrészről ismereteim bővültek, nemkülönben ismeretségi köröm is. Olyan különleges emberekkel ismerkedtem meg közelebbről,  mint  KallaKálmán, Bergmann Ernő és családja, Salánki Sándor, aztán a jó vendéglősöket felsorolni sem tudom: Berettyóújfaluról, Hajdúszoboszlóról, Balatonakaliból… Talán ők is mind hálásak azért, hogy a virágok színes világába kalauzoltam őket, én pedig az ötletekért és a gondolatokért, amik ébredtek bennem találkozásaink és lélekfényesítő poharazgatásaink közepette. (Igen, nem mondhattam borozgatást, mert inkább alkoholmentes italok fogyasztásával múlattuk  a napot, lévén motorizált világunkban valahogyan haza is kellett mennünk, bár a köd ebben szeretett volna megakadályozni bennünket, ahogyan az odaútban is, de legyűrtük.) A sok megszívlelendő dolog közt akadt egy kis csemege, amit a hét végén aktualitását tekintve , megosztottam leányaimmal és a baráti társaságukkal is. Ez pedig nem más, mint a hemina. De mi is ez tulajdonképpen? Egy borfajta, vagy egy űrmérték?
Szent Benedek regulájában olvassuk a következő sorokat, amikor a szerzetesek táplálkozását szabályozza: "Kinek-kinek saját ajándéka van Istentől, az egyiknek így, a másiknak meg amúgy. Éppen ezért némi töprengéssel rendelkezünk mások táplálkozásának mértékéről. Mégis, ha tekintetbe vesszük az erőtlenek gyöngeségét, azt tartjuk, hogy minden egyesnek elég lesz napjában egy hemina bor." De mennyi az az egy hemina bor? A választ lexikonokban nem fogjuk megtalálni, hiszen Szent Benedek elsősorban nem mértékegységre gondolt. A hemina kinek-kinek saját ajándéka, az a mennyiség, amit nyugodt lélekkel, tiszta lelkiismerettel megihat. A XIII. században, a pannonhalmi bazilika építésnek idején, a szomszédos Ausztria monostoraiban kettő-négy liter volt a napi adag, máshol csupán két-három deciliter. Hogyan lehet ekkora különbség? Bizonyára figyelembe kell vennünk, hogy eleink elsősorban vizezett, kevert bort ittak, továbbá nagy különbség van bor és bor között, egy könnyű itáliai vörösborból többet lehet inni, mint a pannon tájakon termett testes italokból. A hemina titka tehát a személyre szabott, a szívet megvidámító, egyedi mérték!





2011. november 15., kedd

Egy asztalhoz ültettem a libaságokat

Bizony, nehéz helyzetben voltam Márton-napkor: a körülöttem élők nem igen eszeik meg a libát. Hát most aztán hogyan is legyen ez a liba-evészet, hogy mégse éhezzünk egész évben? Vettem egy szép kis libamellet, s megsütöttem libazsírban néhány karcsú csirkemell társaságában, finom fokhagymásan. S miközben ügyeltem, hogy a bőre szép pirosra süljön, ( nem feledve Kalla Kálmán legutóbbi jó tanácsait) azon morfondíroztam: vajon leánykáim gondolják-e, létezik-e a csirkének más része is, mint a melle, ami egy igen íztelen és jellegtelen húsdarab? Igaz, így sok mindent lehet belőle csinálni, míg a libamell és megsülve is jóízű libamell marad. Nos, volt a mosolygós mellecske mellé hagymás tört krumpli, birsalmamártás, ahogy az ilyenkor, novemberben dukál, aki meg nem vágyott libaságokra, annak ott volt a csirkemell, pőrén ( de állítólag igen zamatosan... ) A szép somlói bor mellett volt idő tovább szőni a liba-gondolatok fonalát, hiszen korán sötétedik, s aki nem tér aludni a tyúkokkal, az gondolkodhat kakasszóig is. Eszembe jutott a Péter sütötte libamell, párolt káposztával, amihez kértem még almakompótot is: alig bírtam el a jószággal, pedig gyerekadagot kértem. (Igaz, előtt egy tál ököruszálylevest kóstoltunk el némi benne főtt marhafarokkal, tormával, azután meg forró meggyes rétes érkezett...) Bede Robi barátom gödöllői libavacsoráról mesélt, már az előétel így szóban lefestve is mesének tűnt: cékla, libamáj, balzsamecet-krém, de a lényeget azért nem árulom el! És sorra rémlettek fel libalevesek maceszgombóccal, ludaskásák ropogósra sült töltött libanyakkal megkoronázva, vagdalt libamellek, hogy a mama-féle lúdlábtortáról már ne is álmodjunk... hiszen lassan a malacságok következnek el!

2011. november 9., szerda

A csodakertben jártam

A nap már a délutánba fordult, és ott álltam a fehér kapu előtt: sosem jártam ebben az utcában, és mégis... amikor feltárult az ajtó, a csodakert hívogatott. A bambuszok az égig értek, a csavartmogyoró játékosan integetett. Belegázoltunk a ginkgo aranysárga leveleibe - később pedig magját ropogtattuk a sült tök mellé a verandán. Valami varázs fogott meg, a kelet és a nyugat határán az érzékek játéka. A sárgák a narancsszínek vad játéka a lemenő nap fényében: kövér naspolyák üldögéltek a hatalmas fa ágain. Kínai hortenzia görögdinnye nagyságú virágokkal, és amott egy lángoló vörös juhar: apró levelei mind megpirosodtak: a fájdalom a szívembe markolt egy ideig, mert ilyen nekem is volt, csak... és a ginkgomat is rég nem láttam már, talán ki is vágták... és egy elhagyott veteményes, mert gazdasszonya már az égi vizeken evez... de mindez olyan otthonos volt, mintha csak az enyém lett volna! A ház mellett jujubát - kínai datolyát - ettünk a fáról, leveleit már megcsípte a korai fagy, tobozokat szedtünk a vörösfenyő alól. A lilaakác, ki át szerette volna venni a hatalmat, csonka ágaival meredezett mindenfelé, de tavaszra gyönyörű lesz majd megint! Az illatos citromok (Poncirus trifoliata) itt illatoznak egy tálkában, az aranysárga ginkolevelek emlékeztetnek a tegnapi csodakertre: akarok-e ott lakni, ahol ez a sok izgalmas dolog övezi a romos villát? Hmmm. Ez a jövő hetek nagy kérdése....

Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

  Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Im...