2017. október 15., vasárnap

Kalandra fel


Ácsorogtam a repülőtér komor és nyüzsgő várójában. Lehet, másképpen hívják, nekem idegen és szokatlan volt az útnak induló tömeg féktelen kivagyisága. Hajnalodott, a nagy üvegablakokon lustán csorogtak az esőcseppek, odakint hatalmas gépek ásítoztak.

Elvesztegetett időnek láttam, amit ott kellett tölteni – mennék már, csinálnék valamit, de nagyon.

Egy fiú sodródott mellém, aggodalommal az arcán telefonált. Később szóba elegyedtünk. Rióba készült, egy lányhoz – munka vitte oda, most már a szerelem is hívja, elhatározása és távozása végleges. Édesanyja egyetlene, gondos fiúként sky-pot, vibert telepített az otthoni számítógépre… egy anya talán könnyes szemmel vonatozott haza a nagy magyar hajnalban, míg fiát egy új világ, egy új élet várta a világ másik felén.

Kicsordult a könnyem, nem is igen tudtam válaszolni a fiú kérdéseire… nekem ugyan wechat kellett a kommunikációhoz a távolba, Amsterdamtól az utam pedig másik irányba indult: másfél éve nem látott fiamhoz igyekeztem, sok ezer kilométerre, hogy láthassam őt… igen furcsa világ ez… vajon hányan voltunk ott hasonló cipőben, a sok gondtalan turista között?

.

.

Két éve nem ölelhettem magamhoz másodszülöttemet. Bőröndök most már bepakolva, minden útra kész, és lázasan várom a következő hajnalt, hogy felszálljon velem az a bizonyos gép, a hosszú és  nagy utazásra. Kalandra fel, újra, napkelte holnap már napkeleten. 你好 Nihao.
 

Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

  Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Im...