2017. november 30., csütörtök

A tizenkét sárkány hegye


 
Nekünk csak egy sárkányunk van, de az legalább hétfejű. Na jó, meg a Süsü. Itt azonban 12 sárkány lakik csak ezen a hegyen.

Minduntalan azt kérdezik tőlem: ilyen van Magyarországon? Van, ami nincs. Van, ami van, csak sokkal kisebb. Itt a szilák is hatalmasok, a távolságok is, és minden, hiszen nagy ország, rengeteg ember. Ezért is mondom olykor: képzeld ezt, mint odahaza, és szorozd meg aztán százzal. Na, pont olyan. És egy idő után már úgy érzem magam, mint a kis herceg: nálunk minden olyan kicsi. Kicsi ország, kicsi hegyek. „Hát mert nálam odahaza minden olyan kicsi...” – mondta a Saint Exupery történetének hőse…

 

Reggelire egy tarógyökér lepény némi kókuszitallal, és indulás, mert ma hosszú buszozás vár, irány a hegyek. Beichen Mountains Naturpark, Tong’an – ez a pontos úti cél, de amúgy ez még mindig Hsziamen.
Előbb a hídon futó gyors busszal mentünk egy órát. Áthajtottunk egy hosszú hídon a szárazföldre, mentünk és mentünk jó sokáig: városnézés 4 yüenért. A megállóknál szorgos alkalmazottak dolgoztak, aki hangos ordibálással arra voltak hivatottak, hogy a téblábolókat betaszigálják a buszba. Egy külvárosi csomópontban átszálltunk egy kicsi és rozoga buszra, amellyel újabb 40 perc következett, immár a „vidék”-en. Ugyan nem zsákokon ültünk, és volt rajta ajtó, meg minden, amit elvárható egy busztól, de utazott velünk több zsák zöldség és egy bambuszkosár gyümölcs is. Egy árus, amilyeneket mindenfelé lehet látni a városban: vállára illesztett rúdon függ két kosár, abban a portéka.

Láttunk magányosan legelésző sovány tehenet az út mellett, sok apró kalyibát. Épülő házat, a hatodik emeletig szakszerűen beállványozva bambusszal. Sertésszállító teherautót – amelyben két szinten voltak bezsúfolva a magyar szemmel sovány disznók. Az út katonai objektumok mellett is elvezetett – ezért igen tekintélyes fekvőrendőrökkel rakták teli az utat –élmény volt minden huppanás. Láttunk szépen művelt területeket, bambuszvázas fóliasátrakat. Szép bakháton nevelt palántákat. Út menti piacot, az aszfaltra terített ponyván fél disznók, halomba hányt gyökérzöldségek hevertek. Ez már egészen vidéki életérzés!

Hétköznap lévén nem sokan igyekeztek a Beichen Mountains Naturparkba, de hét végén, amikor sorba állnak a hegyen felfelé a látogatók, az igen nyomasztó lehet. Most napsütésben élvezhettük a természetes és az épített környezetet. A fák közt elrejtett hangszórókból kellemes meditációs zene szólt – zenél a tong’ani erdő. Hogy mit keresett  a monumentális kapu mögött egy vérbeli transformers - legalábbis a fiatalok azt mondták, ez az, nem egy ősi kínai mesehős.



A lépcső mellett a mutatós beton hangszóró.
A park Kína történelmi emlékeket idéz, azonban a mi tudásunk ebben igen szegényes, a feliratok pedig csak a kínaiaknak érthetők. Gyönyörködünk a tájban és másszuk a sziklába vájt lépcsőket, egyre feljebb. Itt a biztonságot a betonkorlát jelenti, ami úgy néz ki, mintha fából lenne: még a fakéreg-kopottra is festették, a tájba illően.

Néhol veszélyt jelző táblát helyeztek ki – vigyázzon magára mindenki. Nem lacapacáznak, vigyázz magadra. Ha nem bírod, ne menj oda, ők így gondolkoznak.
Az épített környezet hamarosan átvált természetesebbre, és végre alkalom nyílik annak megszemlélésére is. Ilyenkor mindig nevetnek rajtam, úgyhogy ezt már nem is mondom el senkinek, csak magam szemlélődök mindenkori kíváncsiságommal. Mit kell fotózni azon a bozóton – kérdezik, de egy ideje már erre sem válaszolok, csupán egy sejtelmes mosollyal. Gondoljon mindenki azt, amit akar. Nekik bozót, nekem szerelem.


Szépséges vízesések, 12 aprócska tó, vagy inkább csak medencécske mellett baktattunk egészen a Tizenkét sárkány legfelső taváig, ahonnan csodás kilátás nyílt a vidékre, a párába vesző távoli nagyvárosra. E kis vízfelületek adták a nevet: 12 sárkány. A 600 métert zuhanó vízesés igen halovány volt itt is, akárcsak a Botanikus Kertben, de hát két hónapja nem esett, így megbocsátjuk neki, és élvezzük azt a keveset, ami van. Bár láttuk, hogy ez mű-víz, vagyis tíz órakor a személyzet maga kapcsolta be a szivattyúkat… azért mégiscsak gyönyörködhetünk benne...
 
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 

 

 

 

 

2017. november 26., vasárnap

Shoppingolni mindenáron?


Egy nőnek néha el kell mennie shoppingolni. Én ugyan igen ritkán teszem, akkor is céltudatosan, sosem voltam plázacica. De be kell vallanom, olykor rám is rám tör a vásárlási láz.

Ha Kínába megyek, mindenképpen menjek ruhaboltokba – mondta utazásszervező ismerősöm – ő mindig degeszre tömi Kínában a bőröndjét cipővel, ruhával. Nos, ezek után azért körülnéztem a ruhaboltokban, tényleg, milyen is a választék, ahonnan ruhák garmadájával kell hazatérni? Itt van-e az ázsiacenteres gatyák és pólók őshazája?

Igen, bizony, itt is. Vannak olyan boltok, ahol halomban áll a bóvli, az egyszer használatos ruhák özöne – akár a Kőbányai úti piacon, épp olyanok ezek az utcák.
 

Kicsit arrébb azonban rengeteg elegáns bolt! És tényleg jó ruhákkal, szép dizájnnal, tiszta, kellemes küllemű boltok, amelyekben zene szól, jó bemenni. Annyi és annyi, szépséges és divatos ruhát láttam, hogy tényleg tudtam volna vásárolni egy (két) bőröndnyit! Igaz, a méretekkel van egy kis baj, mert a 40-42-es méret azért itt „king size”-nak számít… cipőből a legnagyobb a 37-es, bár, különleges helyeken el lehet csípni olykor egy-egy 38-as példányt is… És voltak csudaszép melltartó-boltok! Annyi, de annyi, és olyan szép melltartók voltak, hogy én csak ámultam. Milyen finom anyagok, mennyi szín és minta, milyen ötletes pánt-megoldások… az egyetlen bibi, hogy 75B-ig bezárólag…
 

Tyinje mindenképpen szeretett volna vásárolni nekem valami szép ruhát. Így hát egyik délután kettesben indultunk el shoppingolni, férfi ilyen dologra nem való. Bár Gyuri a lelkünkre kötötte, ha bármi baj van, hívjuk fel, ő addig letölti „A mi kis falunk” epizódjait – ugyan mi baj lehetett volna? Legfeljebb, ha annyi, hogy elfogy a pénz… J

Sorra jártunk vagy húsz butikot. Az eladók az idegen láttán máris ugrottak, hozták elő egymás után a ruhákat. Az első boltban még hülyén éreztem magam, amikor a próbafülkébe tuszkoltak, aztán két kínai lány igazgatta rám a ruhát a tükör előtt – to small. „Hungarian people are large” – mondta kínai angolsággal a lány, nevettünk, és mentünk tovább. A próbafülkékben nincs tükör, így a delikvensnek ki kell perdülnie az üzlet közepére, ott vizslatják meg többen is, no meg az utca népe, hogy hogy is áll. Szereztünk is egy pár kedves percet az arra járóknak!  Tulajdonképpen jó buli volt, épp, mint amikor Pesten a lányokkal elmegyünk, hogy anyukájuknak vegyenek valami nem túl öregasszonyos ruhát. Tyinje úgy csinált, mintha a lányom volna, és fürdött az idegen kísérőjének kijáró csodálatban. Végül is egy tojáshéj színű pulóverrel és egy kis százszorszépes szoknyával gazdagabban tértünk haza. Alkudozni meg egyenesen kötelező – de ehhez bírni kell a nyelvet!
Tényleg érdemes vásárolni, ha teli az erszény, és ha van türelem megkeresni az a ruhadarabot, amit véletlenül nagyobbra szabtak…

Nem vagyok egy ékszermániás, de észre kellett vennem a rengeteg arany- és igazgyöngyboltot, de a tengernyi nyakra-fejre-fülbevaló nem igazán dobogtatta meg a szívemet. Sem a boltok előtt, műanyag dézsában készülő igazgyöngy, sem a sok-sok sárga arany csingilingi. Kínában a disznó a gazdagságot jelképezi – vajon nálunk bárki fel merne venni ilyen szép, kövér disznó medált a nyakába? Elsősorban ünnepi alkalmakra való, már csak az ára miatt is.

 
 
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 
 

 

2017. november 25., szombat

Gulangyu, 鼓浪屿, "a víz tépázta kövek" szigete



 

Gyönyörű este volt: rövid séta után újra biciklire ültünk, és végigkerekeztünk a fényárban úszó tengerparton. Sötét biciklisek voltunk: itt minden ki van világítva, viszont a bicikliken, motorokon nincs lámpa. A parti sétány és kerékpárút márványszerű kövén visszacsillogtak az épületek színei. Megcsodáltuk újra a túlparton Gulangyu aranyra festett köveit, a ragyogó kupolát, amely keresztet visel tetején: reggel, ha sikerül jegyet venni, áthajózunk a szigetre!
A sziget, 鼓浪屿,  ugyan egészen közel van: ha végigsétálunk a Zongshan lu-n (ez Hsziamen "Váci utcája"), tíz perc alatt a kikötőben lehetünk. Külföldiek azonban csak a nemzetközi kikötőből induló hajóval mehetnek át, ami jóval messzebb van, 20 perc busszal. És persze, az többe is kerül – vagy talán az szebben hangzik, hogy a helyiek kedvezményes jegyet válthatnak a hajóra. Mi persze gyalog mentünk a kikötőbe, bemelegítésként egy másfél órás séta.
Hsziamen város egyik nevezetessége Gulangyu szigete, amelyet a „tenger kertjének” vagy a „zongorák szigetének” is szoktak nevezni. Neve amúgy ”víz tépázta kövek”-et jelent. Két négyzetkilométernyi zöld oázis, természetes szépséggel. Teljesesen „zöld” sziget: csak hajóval közelíthető meg és kizárólag kisméretű, elektromos járművekkel lehet rajta közlekedni – vagy gyalog. A szigeten található a világ legnagyobb orgona-múzeuma és Kína egyetlen zongora-múzeuma, több mint 200 db zongorával. Mivel a part menti sziklákhoz csapódó hullámok mindig más és más hangot hallattak, szívesen időztek itt inspirációt gyűjteni zeneszerzők. Így lett a „zongorák szigete” koncerttermekkel teli, szabadtéri hangversenyek színhelyévé. A XIX. században brit, francia, holland és japán diplomaták lakták, az épületek teljesen európaiak, több keresztény templommal.


 
Gulangyun már jártunk két éve, akkor nagyon kedves kísérőink voltak, akik a szigetre érve máris egy kis golfkocsira ültettek, mondván, onnan kényelmesebben lehet nézelődni, mert a sziget hatalmas. Nos, mentünk is a kocsival vagy 2 km-t – de fotózni tényleg kényelmesen lehetett - legfeljebb nem ott, ahol szerettük volna. Egy turista látványosság, valamikor ez volt a régi városközpont. Virágkorát akkor élte, amikor különféle nyugati hódító népek jártak errefelé, és e szigetet találták a legalkalmasabbnak arra, hogy ide tegyék konzulátusukat, iskolájukat, templomaikat. Voltak itt angolok, spanyolok, hollandok, és ki tudja, még kik – az épületek erről mesélnek. Szakasztott Európa.
Teli csupa keresztény emlékkel. Meglehetősen furcsán festenek a templomok kereszttel a tetejükön, kínai felirattal. A kissé romos épületeken érződik az angol hatás: olykor érezheti magát az ember egy régi angol kisvárosban is. A hatalmas turista áradat között mindenhol esküvői fotózásokba botlottunk. Egy idő után feltűnt, mert ennyi menyasszony nem lehetséges. Még Kínában sem. A ruhák meg viseltesek, tehát az sem elképzelhető, hogy épp reklám fotózás zajlik. Délután meg is leletük az „esküvő fotózási intézet” épületét – tehát innen fúj a szél. A legjobb hely hozzá, tényleg, hiszen itt aztán minden stílus megtalálható: kelet-nyugat, csodás épített és természeti környezet.


Gyuri unszolására bementünk a víz alatti világ kiállítására. Én nem vagyok híve a rabságban tartott állatok nézegetésének, de annyi mindent csináltam már itt, amit amúgy nem, hát gondoltam, ez is belefér. Ilyenekkel úszunk együtt a tengerben? Atyaúristen……. A medúzák színes fényfürdőben lenyűgöztek, szédültem, amint a cápák úsztak át felettem, érdekes volt a természet eme színes alkotása.



Felmásztunk a város egyik jelképének számító szoborhoz: ő védi meg Hsziament a tájfuntól. A Shungzang Gardent kihagytuk, erről írtam már két éve a Kertbarát Magazinban, most akkora tömeg állt sorba a bejáratnál, hogy nem is vállalkoztunk volna rá. Bár a januári kertlátogatás egy nyárvégihez nem mérhető…


Viszont a séták közben egy temetőre bukkantunk! Ezt sokan kérdeztétek, hová temetkeznek a kínaiak, mert még senki nem látott kínai feliratos sírt! Itt egy egész régi temető, az érdekessége az, hogy a sírkövek nagy részén a kínai felirat mellett kereszt található. A kérdésetek azonban ez sem válaszolja meg, hiszen itt egy eléggé speciális összetételű lakosság élt egykor…
A naplementét egy kis öbölben vártuk meg, aztán irány a kikötő!  A szigetnek három kikötője van, külföldiek, természetesen, csak egyet használhatnak ebből is. Hangulatosan kivilágított pálmák közt sétáltunk a kikötőbe, tudtuk, mert Tyinje megnézte, este 9-ig jár a hajó.


Bezárt épületet találtunk.
Nosza, irány a másik kikötő, a sziget átellenes oldalán. Most már sietősre fogtuk, és végiggondoltuk a lehetőségeket: ha onnan van hajó, és használhatjuk, mint külföldi, akkor rendben. Ha nincs hajó, akkor keresünk egy szobát, reggel megyünk haza. Bennem felrémlett, hogy mennyi fogdás történettel szórakoztattak az utolsó kalligráfia órák egyikén, és ez is benne van a pakliban.
Bő negyven perc gyaloglás után – ami az aznapi már megtett 18 km séta után annyira nem volt jó - elértük a kikötőt, volt hajó, fel is engedtek rá – és ez a hajó nem a város végiére vitt, hanem egyenesen a Zhongsan lu-nál állt meg – innen tíz perc alatt értünk volna haza, ha nem megyünk be még a Pizza Hut-ba.
Egész nap egy falatot sem ettünk, mert az esti tofus-pacalos-bambuszrügyes kaja kicsit elrontotta a bélésünket, és jobbnak láttuk a diétát. Napközben kólával és teával éltünk, de este jólesett egy kis pizza meg sült krumpli. Se fogda, se bef@ás, se hotelszoba a szigeten – jó kis nap volt ez is!
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 




 

 
 

2017. november 22., szerda

Árnyoldal


 
 Kérlek, ezt csak akkor olvasd el, ha az előzőek alapján úgy érzed, mást is szeretnél tudni Kínáról. Mielőtt elindultam volna, odahaza ismerősök és ismeretlenek meséltek nekem a sosem látott Kínáról. A kínaiak büdösek, koszosak, köpködnek, ránk akarják sózni az ócska gatyáikat, majomagyat és magzatlevest esznek, megsütik a kutyát, és amúgy bérgyilkosok, akiket nem lehet megtalálni, mert minden kínai egyforma és egymás útleveleivel utaznak.

Nos, ebben a sűrűben szeretném egy kicsit eligazítani azt, aki nyitott rá, és tényleg érdekli. Vagyis most itt olyat is fogsz olvasni, ami európai mércével mérve olykor nem csak nem gusztusos, hanem undorító. De ez is Kína. Ha inkább maradnál a napos oldalon, akkor lapozz tovább.

Végletek városa. De tényleg. Egyfelől egy olyan luxus, amelyet kevesen engedhetnek meg maguknak nyugaton, kis hazánkban meg aztán végképp, más részről pedig egyszerűség és lepukkantság – amit messziről nézve nyomornak nevezhetnénk, de nem az. Sok száz millióan élnek így, ebben a létformában.
Vannak nagyon kínai megoldások, ami nekünk furcsa. Ha meg leülünk gondolkodni rajta, hogyan lehetett volna másképpen...


Amikor először jártam itt, magam is megütköztem egy s máson. Ám az elmúlt két év tanulmányai – és főként kalligráfia mesterem, Horváth Janisz  - nyitották fel elmémet abban az irányban, hogy valamennyire tudjam ezt értelmezni. Hogy ez az élet természetes velejárója. A tömeg, a rengeteg szemét. És a folyamatos takarítás. A lakások nagy részében nincs konyha. Nekünk ez furcsa, hiszen a szoba-konyhás lakásban is a konyha a lényeg, faluhelyen a konyha az élet központja, ott ülik körül a tűzhelyet.
 Itt viszont a kis boltokban és az utcán folyik az élet. A családok az utcán ülik körbe kis sámlikon vagy bármin, amire rá lehet tenni egy hátsót, azt az asztalt, ami szintén lehet bármi, ami annak szolgálhat. Nem vesződnek sokat, használják, ami éppen van: műanyag rekesz, hokedli, akármi.

A műanyag hokedli, az olyan, hogy annak mindenhol kell lenni. Univerzális darab, lehet szék, asztal, lehet rápakolni, ráállni… a rafinált kínai tízezer módon tudja használni. Akárcsak mi, a jó öreg hokedlit – a miénkre ugyan jobb helyeken fiókot is fabrikáltak, nagyapám például abban tartott a cipőpucoló felszerelést. A kínai műanyag viszont Pazar színekben tobzódik, a legelegánsabb enteriőrbe is bekéreckedik… mókás.
A járdán, az úttesten sok minden szárítanak: halat, gombát, teát. Aztán szépen becsomagolva árulják. Nem véletlen, hogy a teaszertartás elején a teát "megmossák", vagyis az első vizet leöntik...

Az esti órákban az utcai élet elképesztően nyüzsgő, és senkit nem érdekel, hogy míg fal, a háta mögött húz el a busz percenként – mondjuk 5 centire. De a buszt se érdekli. A biciklisek meg a motorosok mindenhová bemennek, ahová beférnek – onnan is jöhet elő kétkerekű jármű, ahonnan sosem gondolnánk.
És mindig az erősebbnek van igaza, nincs kerülés, az olyan, hogy „elsőbbség”, valószínűleg ismeretlen fogalom. Csak csengő meg duda. De mégis működik.

Igen, a kínaiak köpködnek. Krákognak, csámcsognak és egyéb olyan hangokat hallatnak, amelyeket mi kulturálatlan magatartásnak tartunk. Tehát, aki erre érzékeny, kerülje el messze ezt a vidéket! (Azért az is meggondolandó, mennyire ésszerű a torokváladékot diszkréten felköhögni, majd lenyelni, okozva ezzel talán több nehézséget saját testünknek. Hm.) Ahol épp e sorokat írom, tőlem két-két méterre egy-egy szomszéd. A fal lehet talán 2 cm vastag, így pontosan olyan, mint megboldogult ifjúkoromban a kempingezés. A fal csak arra jó, hogy nem látjuk egymást, de tökéletesen hallható minden szusszanás, szellentés – a jobb oldalon egy férfi épp most köhögött fel legalább egy maréknyi váladékot, majd könnyedén megvált tőle. A bal oldalon talán egy idősebb asszony lehet, aki eddig halkan énekelt párjával együtt egy addig ordító csecsemőnek – a baba talán elaludt, ő pedig hatalmas böffentések közepette edényekkel csörömpöl. Mindezt persze szerencsésen tompítja az utca zaja, az autók (nem a motorberregés, mert az alig érzékelhető, köszönhetően a rengeteg elektromos autónak) ajtócsapkodása, a fékcsikorgás, rendős sípja, ordítozás, miegymás. Három-négy nap után azért már teljességgel megszokható.

Itt nem nagyon használnak zsebkendőt. Azt gondolom, a felnőtté válás egyik ismérve lehet az orrváladéknak egyetlen horkantással a távolba való kijuttatásának elsajátítása. Mert a taknyos orrú kisgyerekek orrocskáját szépen megtörölgetik papírzsebkendővel. De kérdem én: biztosan gusztusosabb, hogy mi zsebkendőbe köhögünk, belefújjuk, amit bele kell, és aztán őrizgetjük a tépőzárasat a zsebünkben?!
És igen, sok-sok aprónép van hátul nyitott ruhában, amiben könnyen tud kijönni, aminek ki kell, de ha nem is jön ki, akkor is könnyebb és gyorsabb kicsomagolni, ha épp akció van! A városban sok helyen van nyilvános wc, ezeket táblák jelzik, angol nyelvű felirattal is. Ingyenesek, ritkán koszosak. Általában a wc mellett van egy iciripiciri lakás, amelyben lakik a vécésnéni, vagy a vécéscsalád.
Ők tartják rendben az illemhelyet. Legtöbbször praktikusabb a „kínai” wc-t választani, ha van egyáltalán választási lehetőség, mert ott higiénikusabban tudjuk dolgunkat elvégezni. Igaz, kell hozzá némi combizom, meg egy kis gyakorlat, hogy az ember ne a lábát pisilje le – amúgy szoknyában könnyebb, mint naciban! És a legtöbb helyen pedállal lehet leöblíteni – tehát ahhoz sem kell hozzányúlni, elég taposni. Viszont az illemhelyek előterében több helyen találkoztam a falra szerelt, biztonsági gyereküléssel, ahol biztonságban lehet tudni a kicsit, amíg az ember a nagydolgával van elfoglalva.
A helyiek nem egyszer a mellékutcákban könnyítenek magukon, nem zavartatva semmitől – és van, ahol orrfacsaró a bűz. Olyan penetráns szagok terjengenek, hogy egy jobb érzésű is kivágja tőle a taccsot – de egyébként ez is fejben dől el. Ha tudod, mire számíthatsz, nem fog földhöz vágni, és a gyomrod se fordul fel. A szagok persze sokszor ennivalók bűzei. A fekete tofu, amit ronda fekete darabokban árulnak, mint street food-ot – és eszik – igen furcsa szagot áraszt, messziről érezni, hogy merre kell elkerülni. Na, ez volt az egyetlen dolog, amire nem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljam – minden más rendben volt. A fekete tofu pedig igazán ínyencség, hónapokig érlelik fűszerekkel, szárított rákkal, halbelsőséggel, hogy a fermentálás végén elnyerje barátságtalan színét és elképesztő szagát. De igen egészséges, mint a fermentált élelmiszerek általában.
 

Mindegy, hogy elegáns étteremben vagy az utcán esznek, iszonyú rendetlenség uralkodik körülöttük. Nem szokás leszedni az asztalt – mindent csak tesznek rá, ami nem fér, megy a földre. Ahogyan a csont, a sörös doboz, a csikk meg minden más. De ez abszolúte nem zavar senkit sem. A 12 órás repülőút végén, ahol az utasok közt talán ha öten voltunk nem ázsiaiak, a szépséges repülőgép úgy nézett ki belül, mint egy szemétdomb. Szemetelnek, szemetelnek, jutott eszembe Hofi – aki oly zsenge korú, hogy nem ismerné, hát most hallgassa meg - az utca tiszta, tiszta, tiszta kosz.
 
És igen, esznek kutyát. De amint azt már többször is említettem, ez egy más kultúra. Nálunk a kutya a barátunk – hát nem esszük meg. Viszont megesszük a mocskos disznót – ami Kínában a gazdagság szimbóluma. Ahogyan megesszük a marhát is – ami, ugye, más kultúra szent állata. Mi a macskát se esszük meg, mert az bűbájos cicamica, pedig állítólag vannak olyan európai népek, ahol bekerül a fazékba. De ez a kutya azért más, mint amit mi elképzelünk – gondoljunk amúgy bele, mennyire más egy bernáthegyi, egy puli vagy egy csivava – és ezt itt épp azért tenyésztik, hogy megegyék.

Ezen a vidéken nem is esznek kutyát, mert ez tengerpart, és itt a tenger adta élelmiszert részesítik előnyben. A piacon helyes ládákban árulják az igen vaskos gyűrűsférgeket – pontosan nem tudom meghatározni, mifélék, annyira jutottam, hogy „féreg”. Nem túl sok időm volt azon elmélkedni, vajon megenném-e – nem kérdezni, ami ízlik, megenni – mert másnap barátaink vacsorára hívtak magukkal, egy közeli mellékutca kis vacsorázó helyére – azért étteremnek nem neveztem volna, de tulajdonképpen az volt. A mi olvasatunkban inkább egy nyócker mélyén megbúvó, büdös és áttekinthetetlen helynek mutatkozott – de ők állították, itt enni jó. Az asztal tiszta volt, az étel tényleg jó – és első fogásként kocsonyázott férgek vonultak fel egy kis tálon, szépen kockára vágva. Láttam Sziszin, hogy le nem veszi rólam a szemét, míg mondja, hogy ez egy helyi specialitás, és van, aki csak ezért jön ide a városba: Sea worm jelly. És ez nagyon finom, ráadásul nagyon egészséges – ezt már több ízben hallottam, amikor valami egészen szokatlant próbáltak letuszkolni a torkomon. Mivel már rajta voltam a féreg-projekten, nem ért különösebb meglepetés. (Ezért kell piacra menni. Mert ott már előre megismerkedhetünk azzal, ami aztán a tányérból köszönhet vissza. És ez is fejben dől el. Így nem érhet olyan nagyon nagy meglepetés, kivéve, ha… de az mindig van.) Amúgy tetszetős volt, reszelt bambuszrügy és friss szójacsíra társaságában, a rozsdaszínű kocsonyába dermedt giliszták, szépen falatnyira kockázva. Mivel mindenki szeme rajtam csüngött – úgy az egész kis kócerájban, az asztalnál meg pláne, hát úgy mártottam pálcikámmal a féregkocsonyát a szójaszószba, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, és a tőlem elvárható legnagyobb mosollyal kaptam be – igaz, felmértem, hogy az a falat akkora, hogy bármi történjék is, nem fogom tudni egyben lenyelni, tehát mindenképpen meg kell rágnom. És tényleg nem volt rossz! Egészen kellemes, nekem ismeretlen fűszerezésű volt a kocsonya, maga a benne lévő hús meg lehetett volna akármi is – ennél nem jobb és nem rosszabb egy jó magyar kocsonya sem, füllel meg malacfarokkal a sarat túró disznóból. Ez viszont egészséges, mert sovány hús, csupa izom, a kocsonya meg jót tesz az izületeknek, mondták, – az meg rám fér.

Az utcákon van egér, patkány, a házakba is be-bemennek, van csótány, denevér, szúnyog – de hol nincs? Mondják, van, ahol megeszik a nagy egeret is, de az csak egészen frissen jó, meg kell ennyi nyomban, ha már megölték. Azt is mondják, hogy van, ahol megeszik a majmot is – de errefelé nincsen majom. Kígyóval is találkoztam a parkban, mérges kígyóval – ez meg csak bizonyíték a hely élhető voltára.

Egy szó, mint száz: ha nyitott szívvel és értő lélekkel közelítesz Kínához, ha elfogadod egy alapvetően más kultúra szokásrendjét, ha elfelejted az európai felsőbbrendűségben gyökerező előítéleteidet, ha van benned tisztelet más népek iránt, akkor élvezni fogod. Minden más esetben: maradj inkább odahaza!
Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!
 
 

 

 

 

 

 

2017. november 19., vasárnap

Zöld Kína




 
Évek óta halljuk, hogy a legnagyobb környezetszennyező Kína. Miért is ne lenne az, hiszen milyen sokan vannak!

De ők gyártják a legtöbb elektromos utót, napkollektort, napelemes ingyombingyomot, meg mindenféle egyebet. És egészen másképpen értelmezik a környezethez való viszonyukat is.

Mindig szemetelnek, irdatlan mennyiségben keletkezik szemét, többek közt a temérdek eldobható edénynek köszönhetően (viszont így sokkal-sokkal kevesebb vizet használnak). A szemetet az utolsó darabig szelektálják. Vannak szelektív kukák, szelektív szemetesek. És tényleg csak azt dobják bele, ami oda való. A vegyes szemétre pedig specializálódtak hivatásos és privát hulladékgyűjtők. Ahogy leszáll az este, egyre-másra látni a papírt, műanyagok gyűjtő kocsikat, elektromos háromkerekű tragacsokat, hihetetlen művészettel pakolva az égig a rendszerezett, összekötött, zsákba gyűjtött hulladékkal.

Kis platós teherautókon hordókban szállítják az ételmaradékot, a moslékot. Mások egy-egy fajtára specializálódva gyűjtenek – és reggelre eltűnik az összes hulladék.

Egész nap takarítják az utcákat, így egyáltalán nem tűnik koszosnak, annak ellenére, hogy szemetelnek, köpködnek. Az utcaseprők bambuszseprővel és kis kocsival járnak, és ők már szelektálva szedik össze, amit mások elhajigálnak. Persze, találtunk elhajigált bambuszseprőt is, amellyel aztán Gyuri egy kilométeren át söpörte a járdát, a helyiek nem kis megrökönyödésére. Csak bámultak bambán, hogy ez meg mi?! Egy európai utcaseprő?!

Este indulnak el a locsolóautók, amelyek a növényeket öntözik, a járdákat mossák, a fák lombját vízpermettel frissítik fel.

Hsziment nem hiába hívják „Kína Monte Carlo”-jának, a kis hely és a hatalmas házak ellenére rengeteg az igazi zöld felület. Minden talpalatnyi helyet növényekkel ültetnek be: a magasan futó busz alatt is kis parkok várják a felüdülni vágyókat. Sok az elektromos autó, ezek töltöállomásainak is jutott hely a hidak alatt, de számtalan lehetőség kínálkozik az autók feltöltésére. Nekem csak az a bajom ezekkel a járművekkel, hogy igen veszélyesek, mert a városi forgatagban nem lehet hallani, hogy jönnek, és a magába mélyedő, bámész ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a
szoknyáját súrolja egy tank nagyságú fehér autó… jaj.

 

A nagy építkezéseket – például a metrónak 2016 végére kellett volna elkészülnie, de még mindig építik – színes kerítésekkel veszik körül. Ezeket nem csak városképek díszítik, és a leendő beruházást népszerűsítik, hanem kis képekkel illusztrálva a helyes és kívánatos viselkedésre ösztönzik a lakosokat.
 Egy iskola melletti építkezés kerítésén a gyerekeket megszólító jó tanácsokat láttunk, olvashattunk: hogyan kell az idősekkel előzékenyen bánni, mit kell tenni egy jó gyereknek: a képek alapján máris a kisdobosok hat pontja jutott eszünkbe.

Van, ahol arra is figyelmet fordítanak, hogy dekoratív, zöld növényfallal kerítsék el az épülő objektumot, de a kerítésnél minden esetben vízpermettel veszik elejét a nem kívánatos szálló pornak.
Máshol éppen zöld alagutat építenek a gyalogosoknak – csak a nagyon figyelmes veszi észre, hogy a vízpermettel szórt szőlőlugas-alagút műanyagból van…

Rengeteg a zöld fal, a növényekkel gazdagon és dekoratívan beültetett függőleges felület. Mivel ezek igen látványosak, ezért megjelennek beltérben is, és sokfelé műanyagból – itt sok minden nem az, aminek látszik… Zöld vagyok, hát legyen zöldfalam, igaz, műanyagból… ez is egyfajta hozzáállás.
 

A magas házak tetején is jelennek meg tetőkertek, igen nagyméretű növényekkel, és ez sokkal barátságosabbá teszik a magas épületek rideg valóságát.

Az összkép is nagyon fontos – a kínaiak szeretik a szép dolgokat. Az utcaképet csúfító rengeteg elektromos kapcsolószekrény mindegyikét helyi festőművészek festették ki virágokkal, pillangókkal, zöld lombos csalitossal. Igaz, ettől a város ugyan nem lesz zöldebb, de az összkép, a látvány annál kellemesebb, az ember érzése meg tényleg zöldebb – vizuális zöldítés.


Többféle startup vég kínálja a kerékpárjait, amelyeket már napi egy jüenért bérbe lehet venni, ahol talál az ember biciklit, már viheti is, és ott teheti le, ahol akarja. Többen hazaviszik a gépet, hogy reggel ne kelljen keresgélni újra, lazán bebicikliznek a liftbe és a szobában tárolják, egyébként meg, ha nincs rá szükség, otthagyják, mint eb a Szaharát – olykor halomban állnak egy-egy forgalmasabb útkereszteződésnél a kerékpárok. A magasban vezető kerékpárútról ITT olvashattok!


A „zöld” fogalom egészen másértelmezést kap, mint oly sok minden, de érdemes megnézni, ők hogyan csinálják, mert van, amit el lehet lesni – tanulni nem szégyen, még akkor sem, ha éppen keleten van a példa. De öles lépésekkel haladnak, annyi bizonyos.

Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

 

Fürj rózsamártásban - filmek, virágok, nyár...

Ülünk a lugasban, alkonyat mosolya játszik a lombokon, az asztalon fényűző lakoma: fürj rózsamártásban, színes rózsaszirmok ölelés...