Made in China Budapest – formálj újra mindent, amit eddig a kínai konyháról gondoltál

 

Kínai utazásom miatt jó ideje halogattuk a Wesselényi és Akácfa utca találkozásánál hívogató étterem letesztelését. Nos, most egy névnap ürügyén végre elérhető közelségbe került. Töltött káposzta és bejglihalmok után üdítő  kiruccanás egy távoli, de oly kedves ízvilágba.

Made in China – hirdeti a felirat – ami, ugye, mindenkiben más és más érzelmeket ébreszt. Kívülről semmi extra, sokszor elmentünk mellette, és nem vettük észre, mondták a lányok. Bizony, a külcsín nem tartogat meglepetéseket, és a letisztult minimáldizájnt csak az érti, aki kissé járatos a kínai kultúrában. A régi feliratokra hajazó, a régmúlt idők pecsétírására a Kína-mániások csodálkoznak rá. Kínai tapas-bár – ez elsőre kissé olybá tűnik, mint a magyaros pizza vagy a currywurst-pörkölt. Az elgondolás viszont alapjában tökéletes, mert itt tényleg belekóstolhatunk Kínába. A tulajdonos, aki sok-sok éve él hazánkban, és hibátlanul beszéli nyelvünket, igyekezett összeválogatni kedvenceit, az általa ismert és kedvelt kínai fogások legjavát. Ezért itt ne számítsunk a gyorsbüfékben megkedvelt kínai tésztára és a mézes-szezámmagos bundás csirkefalatokra, sem egy tájegységre fókuszálva.  

 

Az étlap nem túl hosszú, és nem is variálták túl – lehetett volna kicsit részletesebb is. Nekem erősen idézte kínai élményeimet, mert a pirosra nyomtatott fekete betűket a téli délután homályában nehezen olvastam – és a magyar szöveg sem igazított el teljesen. Így legalább elbeszélgethettünk a fiatal felszolgálóval, aki előzékenyen segített a választásban. Kértem, hogy a tulajdonos is ajánljon nekünk két fogást, az ő szája íze szerint – neki csak kell tudnia, mi a legjobb. Hat féle fogást kértünk, kínai szokás szerint, közös fogyasztásra. Mi szeretjük, ha sokfélét kóstolhatunk és nem zavar, ha közös tányérból eszünk – így sokféle íz villan fel mindenki számára. A kisebb adagok előnye, hogy nem kell elköteleződni egyféle mellett. Persze, belefutottunk itt is a Kínában már eljátszottba, a "szereted-e a csípőset" kérdésre rossz választ adtunk: mert tényleg szeretjük, a lányok meg pláne – de sebaj. Télen a tüzes ételek legalább felmelegítenek, ledobjuk a pulóvert, és pár percig nem beszélünk...

 

Csípős-savanyú levessel nyitottuk, ami ízletes volt, de ütős. A paprika kolera és ördög ellen is bevethető, erősíti az immunrendszert, tehát ebben az ügyben is tettünk egy lépést...gyenge idegzetűek óvatosan próbálkozzanak vele!  Felfokozott kíváncsisággal vártuk a garnélás batyut, mert arról üdvözítő gondolatokat olvastam róla egy blogbejegyzésben – hetyke kis batyukat kaptunk, finom töltelékkel. Kicsit belemártottam volna egy finom szószba – de a leves épp ideális volt ehhez.

 

A padlizsán nagy kedvenc nálunk, minden formában, és Hsziamenben egy egész estét szenteltünk a barátokkal a padlizsán dicséretének – ki, hol, hogyan készíti. Nos, itt újabb formáció érkezett, hagymával, gyömbérrel, merészen csípős ízekkel. Amúgy az étlapon „halaromájú padlizsán” néven szerepelt, és számomra mindig érdekes az összecsengés, mert Erdélyben is volt szerencsém olyan padlizsánt kóstolni, amelyet sült halként tiszteltek.

 

"Paprikás hús, ahogy otthon esszük" névre hallgató formáció volt a sertés-választásunk – amit otthon szívesen esznek, az csak jó lehet. Az omlós hús bársonyos-édeskés szószban érkezett paprika-kockákkal, gombával, és mondhatom, a legbékésebb volt minden fogás között.

Mert a többiben ott vibráltak az ízek, a többféle aromás fűszer izgalma. Legközelebb biztosan bekéreckedek a konyhára is, nagyon kíváncsi vagyok a kínai séfre… az autentikus ízek megvoltak, az új konyhatechnikáról kérdeznék egyet s mást…

 

 

Az ajánlat, ami tényleg a kedvünkre való: az osztrigaszószos marha és a csirke sok paprikával. Ezt legutóbb egy hsziameni újhullámosétteremben kóstoltam, és ott magával ragadott – itt pedig csak megerősítette, hogy vannak olyan formációk a kínai konyhában, amikért érdemes elzarándokolni – ha nem is egészen a Távol-Keletre – legalább a VII. kerületbe, a Made inChina-ba. A mi egészen szubjektív értékelésünk szerint jelesre vizsgázott a kínai tapas-bár - ami a végeredményen meg is mutatkozott - a számtalan kiürült tányér formájában. Igazi ízutazás volt, a nagy mennyiségű étel után sem érzi az ember úgy, hogy kipukkad, mert szinte csak hús és zöldség volt repertoáron - tehát egészségtudatosok figyelmébe is ajánlhatjuk!  

Amin változtatnánk: szólhatna modern kínai zene, és az étlap picit olvashatóbban. Ár-érték arányban kiváló, a környezet pedig kellemesen marasztaló. Kína-kedvelőknek kötelező budapesti program!

 

Az utolsó nap - az időzítés

 

Amikor első ízben érkeztem Hsziamenbe a Xiamenairlines Dreamliner gépével, a felkelő nap fényében landoltunk. A gép belül szivárványszínben játszott, finom keleti muzsikát hallatott, és életemben először megpillantottam Kína földjét – a legtökéletesebb időzítés volt. „Az életben legfontosabb dolog: az időzítés” – mondta Henry bácsika a kedvenc filmemben. (Bor, mámor, Provence, aki véletlenül nem tudná)

Mint minden, ez az utazás is véget ér – eljött az utolsó nap. És úgy volt utolsó, hogy a leghosszabb lett, mert éjfélkor indult az amsterdami gép. Tehát tényleg volt egy egész kerek  nap!

 

Lustálkodjunk délelőtt, javasolta Gyuri, és megnéztük a „Közöttünk az űr” című filmet. A végére persze pityeregtem egy kicsit, de amúgy is könnyes-elválós hangulatban keltem… Mint utolsó ebédet, Gyuri igyekezett felejthetetlent választani: népszerű japán halételek: szusi, haltál, teli friss virágokkal. Isteni ízek vonultak fel, a nyers halak és rákok egyszerűsége és különösen jó íze, a maguk nyers valóságában. (Igen, megkukkoltam az üveg mögött dolgozó szakácsokat. A szegfűs virágcsokrok mind visszakerültek a vízbe, és azután egy újabb tálon láthatta őket viszont a vendég. Az éttermet már ne keressétek, épp most mesélte Gyuri, a napokban bezárt. Kár érte, a jó volt az étel, és mindig sor állt előtte…)

 

Aztán Tinyje-vel elmentünk még egy boltban, kikutatta, hol lehet virágokból készült csemegéket kapni, és négy üveggel is vett – hogy fog még ez is beférni a bőröndbe?! De befért, és mivel minden útra készen, és még volt jó pár óránk, egy utolsó bevetés a tengerparton. A legszebb parti sétányon kötöttünk ki hat előtt két perccel, és pontban hatkor felkapcsolták a túlpart összes lámpácskáját. Fényárban úszott a város, az ég sötétkéken tündökölt, narancsban játszó felhőket fújt a tenger felől szél… szavak nem voltak, mert könnyek nélkül nem jöttek volna elő. Búcsúztunk egymástól, búcsúztam Kínától – ki tudja, vissza fogok-e még térni ide, ebben a szeretnivaló városba, amely befogadta az európai fiút. Nem szóltunk egymáshoz, csak lépkedtünk azon az úton, ahová legelőször mentünk el, még két éve, amikor még ő is tanulta Kínát, és épphogy belezuhantam és félkómásan próbáltam elhinni, hogy tényleg itt vagyok…

 

Érzem, jó helyen él a fiú, szereti és szeretik, és ezt a várost, ezt az életet, amely merőben más, mint odahaza, ezt meg lehet szokni, megszeretni. Azt hiszem neki már itt is HAZA van.

PS. Minden kedves barátomnak, aki azt kérdezte, esznek-e kutyát Kínában, ajánlom, nézze meg a Love without words című filmet. (Én hazafelé, a repülőn láttam, kínaiul, de a címéből adódóan így is élvezetes!  http://www.imdb.com/title/tt6081412/ )

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is,(mert amúgy ez az utolsó) és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

 

Jimei Turtle Park

Hsziamen egy része egy szigeten fekszik, ám a város már átterjeszkedett a partra, a szárazföldre. Eljött az idő, hogy ebből is kóstoljunk egy kicsit. Buszra szálltunk, és egy órán keresztül élvezhettük a városi tömegközlekedés szépségeit. Olykor jobb, ha az ember kitámasztja magát, kapaszkodik, szemét behunyja, és az általa választott magasságos irányába küld néhány áldást kérő szót.  Tülekedés, ordítozás, lökdösődés – kik-ki vérmérséklete szerint száll fel, száll le. A buszra elől kell felszállni, hátul leszállni. Az utasok kutya kötelessége felszállás tán a lehető leghátrább menni – ha nem teszik, a sofőr nagy kiabálással adja tudtukra, hogy addig bizony el nem indul.

 

Több hatalmas, fizetős híd vezet át a túlpartra.  Az út mellett a tengerészeti tiszti iskola épületei, az ablakokban száradó egyenruhákat lenget a szél. Az utcán kettes sorokban vonulnak a fiatalok, egyenruhában, egyentáskával. Köztük egyetlen lány, aki ernyőt tart feje fölé, úgy masíroz velük. A kínai nők az arcukat különös figyelemmel vigyázzák: nem csak kenik, tisztítják, mindenféle pakolásokkal és furfanggal tartják rugalmasan, fiatalon és fehéren, de nap sem érheti. Épp ezért, ha kisüt a nap, máris előkerülnek az uv-szűrős napernyők, kalapok. Úgy látszik, a komoly szervek is méltányolják a nők arcának jelentőségét.

Úticélunk a jimei Turtle Park, a parton, a szigettel éppen átellenben. Megálmodója Than Kak Khee, (ezért hívják Than Kak Khee Memorial Parknak is), aki a város kultúrájának és oktatásának fellendítője volt. Ő alapított 1918-ban, nyugati mintára jimei egyetemet. Nyughelye a park közepén, egy teknőst formáló emlékhelyen – innen a park elnevezése.  A parton magasodó 28 m magas gránitoszlop a szabadság emlékműve, pálmák karéjában, messziről látható.

 

A park épületegyüttes tipikus kínai, telis-tele domborított állat- és növénymotívumokkal, mindegyik mellett ott a neve is. Ha valaki eltölt itt néhány hónapot, vagy évet, biztosan megtanulhatja őket. Élőkben sem volt hiány, hiszen miközben szemrevételeztük a kőből domborodó rovarokat (akik éjjel megcsíptek), a denevért (aminek nevét Sziszi iskolájában tanultuk néhány nappal ezelőtt, és ott röpködött a fejünk felett az esti biciklizésnél), a kígyót (akivel fent a hegyen találkoztam), a víz felett ott szárnyaltak a kócsagok, a város jelképének számító madarak, a kőfalon leselkedett egy patkány, idébb pedig kagylókat és halakat gyűjtögettek.

 

A növények sem csak kőből jelentek meg, hanem teljes valóságukban. Főként pálmák vetettek árnyákot a kővel borított utakra, de szépen gondozott cserjék és virágágyások vigyázták. Kisebb bambuszcsoportok zizegtek és susogtak – igen erős szél támadt, és így volt lehetőségünk meghallgatni, ilyenkor mit mondanak a bambuszok, hogyan énekelnek a levelek, recsegnek és dobognak a szárak – hiszen a kínai kert jellegzetessége a növények hangjainak használata is. A parton ekkor már viharos szél tombolt, a bambuszok egyre hangosabban és szédítőbben énekeltek. (ekkor érkezett a hír is, hogy odahaza előző nap tombolt vihar, kidöntve a szép cseresznyefát.)

A homokos parton hosszan lehet sétálni, gyönyörködve a túlpartban, a házak közül percenként kibukkanó, felszálló repülőkben. A homokban kövek, betondarabok, és ameddig a szem ellát, kagyló telepek. Szorgos kis emberek gyűjtik a kagylókat, ahogy épp húzódik vissza a tenger. Árulják is a parton, és lehet, hogy vacsorára éppen ezt tálalják fel valamelyik kis út menti étkezdében.

 

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

 

Egy kicsit a dísznövényekről

Nem lenne teljes a beszámoló egy kis dísznövény-kitekintés nélkül. Parkról-parkra izgalmas élmények, szépség, ahogyan azt itt mérik.

A Zongshan park attrakciója a bonsai gyűjtemény. A város közepén valóságos oázis a park, telis-teli emberekkel: gyerekek hancúroznak a fűben, esküvőket fotóznak, kisebb csoportokban taichiznak, meridián-tornáznak zenére. Megint máshol kártyáznak, és egy számunkra megfejthetetlen módon társkeresnek: a fák közt kihúzott madzagon csüngő kék és rózsaszín papírokon legfontosabb adataikkal.

 

Csupa élet a bonsai kert is: nálunk az ilyen jellegű bemutatókat hét lakat alatt őriznék, itt boldogan sétál és futkározik köztük mindenki. Épp szombat délután volt, amikor különösen sokan töltök itt az időt a környező magas házakból.

Tyinje megismertetett egy növénnyel, amely épp virágzásának végén járt, de azért sikerült virágát megillatolni: finom, fűszeres, erősen aromás illat, mintha keveredne benne a vanília egy kis jázminnal. Osmathus, amiből nem csak teát készítenek, hanem ízesítenek vele krémlevest, répás és gyümölcsös ételeket is. A felhasználását illetően leginkább a nálunk honos bodzához hasonlítanám.

 

A bonsai-ok korosak voltak, el lehetett szemlélődni mindegyiken. Érdekes edényzetek, felirattal – amely legtöbbször nem a növény nevét jelentette, hanem egy odaillő gondolatot. A magában is alkotásnak számító törzs, és a sok-sok év munkájával létrehozott korona. Egy külön épületben szépre lakkozott bonsai-törzseket is kiállítottak, amelyeket nagy becsben tartanak az után is, hogy megszűnt bennük az élet.

 

 

 

A park mellett futó utca „virág” utca: ahogyan vannak ruhaboltos, lakásfelújítós utcák, ebben a virágüzletek garmadája található, kis- és nagy tételben lehet vágott- és cserepes virágokat kapni. Néhol virágkötők dolgoztak az utcán, szépséges csokrokat kötöttek. Kicsit virágpiac-feeling, kicsit kosz és összevisszaság, de a kikerülő, kész művek igen látványosak, dekoratívak.

 

 A városban több ízben láttunk az üzletek előtt hatalmas, dekoratív virágkompozíciókat, melyek az üzlet megnyitását vagy éppen egy merőben új áru bevezetését jelentették.

Szeretek belesni a kapualjakba, ablakokon – nem kukkoló, hanem csak kíváncsi vagyok. Az egyik kapun bekukkantva meglepő módon egy füves udvar volt, és éppen virágkötészeti bemutatót tartottak. Bemenni nem engedtek, de amíg kerestük az esetleges közös nyelvet, addig néhány elkészült alkotást sikerült megörökítenem.

 Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

                                                  Gyönyörű szukkulens, az Euphorbia Millio