A májusi erdő érintése


A virágzó repcetáblák belesárgállottak az dombok üde zöldjébe. Apró bárányfelhők kergetőztek az égen, az utat lepkevirágú vadrózsa szegélyezte. Aztán elmaradtak a mezők, egyre sűrűbb lett a cserjés, s azt is felváltotta a bükkös.

Égig meredeztek a karcsú gyertyánok, bükkfák, sudáran, méltóságteljesen, törzsük szürke kérgét végigsimítva szinte érezték az időt, a múló idő növelte apró, finom ráncokat. A bükköst különös, édes illat lengte be, édes volt s egyszersmind ismerős és mégis különös: a virágzó medvehagyma semmihez sem hasonlítható, izgató illata. A bükk-templom libegő levelei közt bekukucskáló napsugár  táncot járt a leveleken, s fehér virág-bóbitákon, s így olybá tűnt, mintha friss hó lepte volna be az erdőt. Amíg a szem ellátott, mindenfelé csak csillagvirágaival  tündökölt a medvehagyma. A madarak tavaszi dallamokat csicseregtek vidáman, hangjukat vétek lett volna megzavarni.
Ők ketten ballagtak egymás mellett, szótlanul. Nem mondták ki, de egyiküknek sem volt szíve az erdő hangját megérinteni. Lépkedtek, talpuk alatt csikorogtak a fehér kövek, csak szőtték közben gondolataik fonalát. Az út gyönyörű hegyoldalban kanyargott, a mohás sziklák rátámaszkodtak itt-ott a meredekre, s fehér medvehagymásból olykor kis tarka virágok tűntek elő. Nagyvirágú, illatos ibolya, hajolt le érte az asszony, s aztán amott csüngő, sárga virágú kankalin, vadárvácska, s kisvirágú fűzike, mutatta.
Egyszerre megzörrent a távol, s két őzgida alakja rajzolódott ki. Végigsiklott rajtuk a lombon át beszűrődő napsugár, aztán a riadt vadak tovaszökelltek. A férfi meg az asszony, néztek utánuk, míg el nem nyelte őket az erdő zöldje. Az a zöld, amit talán a festő ecsetje tud csak visszaadni, ami májusban a legszebb: a zöld tengernyi árnyalta festette be az egész világot, amely átölelte őket ott, az erdő mélyén. Szinte fürödtek a zöld ragyogásban, csodálták a természet gazdag színpompáját: azt a pompát, amit mások talán csak egyszerűen zöld erdőnek neveztek. A férfi aztán az asszonyra pillantott, aki megbabonázva állt – talán azt szerette volna, ha elnyeli őt ez a tavaszi gyönyörűség, a természet lágy öle. Szemében visszacsillant egy kóbor napsugár, s pajkosan incselkedett az erdész pillantásával. Aztán egymásra néztek, tudták, menni kell tovább, hiszen az út még hosszú, s olybá tűnt, hogy a nap lassacskán már a hegy mögé készülődik. Nicsak, mi ez nesz, ez a furcsa zizegés? Vadmalacok, mutatott előre az erdész, s valóban, az úton ott téblábolt hét csíkos, pici vadmalac. Túrták a földek, vékony hangon röfögtek, s ügyet sem vetettek arra, hogy a közelben két ember nézi őket mozdulatlanul. Ám valahol a bozótban kiszimatolta az anyjuk, s egyetlen horkantással jelzett kicsinyeinek, akik abban a szempillantásban futásnak eredtek, szedték aprócska, ügyetlen lábaikat, s eltűntek a hívatlan szemek elől. A kis család mozgolódása még sokáig hallatszott a lombok védelmező takarásából.
Hiába szaporázták lépteiket, s az út egyre csak fogyott, szép lassacskán rájuk esteledett. Egyre fakóbb árnyak szűrődtek a fák közé, a madarak is másféle muzsikába fogtak...........

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sörkollektoros aszaló házilag

Made in China Budapest – formálj újra mindent, amit eddig a kínai konyháról gondoltál

Levendula varázslat olasz módra - Lavanda di Venzone