2019. november 1., péntek

Nyúlon sárkányvért inni a füves sütihez…



…igen kellemes dolog.  Főként, ha egy esős erdei túra után végre levetted az agyagtól cuppogós bakancsot, száraz ruhát húztál, megszárítottad a hajad, s egy jóleső pinceélményre vágysz.
A Cuha medre 2019. Október 28-án
Az őszi növényes túránk a Bakonyban indult – és már ott erdőfürdőt vettünk – a szó szoros értelmében. Rég nem látott helyszín, a Cuha patak alsó szurdoka volt a cél – és az arany ősz azon a délelőttön fordult át szomorúba. Az első kilométereken csodáltuk a bükkös arany avarszőnyegét, a szaporán libegő-zizegő leveleket. Imádom, ha a bakancsom a levélszőnyegbe túr… aztán komor fellegek gyülekeztek felettünk, alattomban, míg fölénk ág-sátor borult, hogy aztán három napig szűnni nem akaró csepergéssel váltakozó zuhogással áztassa a földet. 
Igen, a földnek, fűnek-fának nagy szüksége volt már az égi öntözésre – nekünk nem annyira, de hát így az erdőfürdő most egészen új értelmet nyert. Mert van azért abban is báj, amikor beburkolózva esőköpenyedbe, agyagban csúszkálva-cuppogva-ragadva gyalogolsz.
A Cuha völgyében ennek ellenére nem telt meg lelkünk patakcsobogással – s igen furcsa volt  kiszáradt mederből nézni fel a sziklás meredélyre. Annál inkább hallhattuk a kapucnin át az esőkoppanást – így volt jelen a víz-elem ez alkalommal.

A növényismeretet a Sokoró-dombvidék nyújtotta: kacifántos és ragadós utak, mondták a helyiek, s valóban így mutatkozta az ösvények… de bármerre is mentünk, a magaslatokon a borún át is felsejlett a Lila hegy kilátója, távolabb meg Pannonhalma jellegzetes kontúrja – vagyis Nyúlon eltévedni lehetetlen… és annyiféle kakukkfűnek, szurokfűnek tudtunk örülni!

Mezők gyönyörű virágai állták a sarat – és az októberi meleget, a régen várt esőt… apróbojtorjánnal szemeztünk, uzsonnára kökényt szemezgettünk – emlékeztek Móra Ferenc regényhősére, akinek ez volt az eledele? Nos, nekünk nasi-számba ment, mert jó vendéglátóink gondoskodtak arról, hogy bendőnket minden reggel degeszre tömjük. Jó szívvel ajánljuk mindenkinek a nyúli MadarászVendégházat!



Ízletes, dércsípte kökény-tízórai
Az ősz végi növények kerültek terítékre, és éppen aktuális is volt a toroknyavalyák és köhögések megelőzésére és kezelésére alkalmas hasznos növények felemlegetése… és az ünnep közeledtére, dekorációs célokra alkalmas növényekkel, növényi részekkel is megismerkedtünk… sőt, már újra kóstoltunk zsenge tyúkhúrt, finoman illatos, friss zamatos turbolyát…







És mivel a gyógynövényekhez a bor szorosan hozzá tartozik – hiszen Szent Hildegard is úgy vélte, több növényt is jó borban főzve bevinni a szervezetbe, a korán ránk boruló alkonyat a nyúli pincesorhoz vezetett. 

Előtte kisebb tanulmányt folytattunk Nyúl történelméről – mert a házigazdák ki is kérdezték – de így egészen más élmény volt bekukkantani a Sárkánylikba, s ott eltölteni valamennyi időt – míg a legnevezetesebb borokat végigkóstoltuk – és a jó füves pite maradékait csipegettük el a kabátzsebből hozzá…


Hogy mitől Sárkányvér a sárkányvér, milyen bor a fürjmony, és mi is az a Szurdik: megtudhatod, ha ellátogatsz Nyúlra – többet nem is mesélek róla, jobb a személyes tapasztalás… és hazatérve nem csak szép emlékeket dédelgetünk, hanem már a téli túránkat tervezzük – egy pohár szép nyúli tramini mellett - ha szeretnél, csatlakozz hozzánk! 




2019. október 25., péntek

Almás pite


Mondtam, ugye, hogy az internetről recepteket kezeld fenntartásokkal? És ne pont élesben próbáld ki… persze, hogy sütök sütit, ne aggódj, nincs semmi baj… megoldom, tudod – mondta, és nagyot sóhajtva zsebébe kertésznadrágja zsebébe csúsztatta a telefont. Összeszedte a kerti a szerszámokat, lerázta gumicsizmáról a sarat.
Tekintete az októberi, vörösbe öltözött kertet pásztázta, s aztán kapta a kosarát: alma, füge, kakukkfű gyűlt bele, felszedett néhány friss diót is, ami a szomszéd kertjéből pottyant át. Nagy baj is lenne, ha épp az ő konyhájából nem kerülne ki két óra múlva egy tál sütemény – főként, amikor ilyen buja gazdagságot nyújt az indián nyár a kertben.

Kötényt kötött, tésztát gyúrt: azt a több, mint százéves receptet, amit még a dédanyja is sütött. Az évek alatt picurkát módosított csak rajta – úgy volt jó, ahogy. Míg a tészta a hűtőben pihent, almát reszelt, citromlével és vaníliával ízesítette a tölteléknek valót, finomra aprította a kakukkfüvet. A sütő már melegedett, gyors mozdulatokkal nyújtotta a tésztát a formába, kekszmorzsával hintette, és elegyengette rajta az ízletes almát – oly édes volt, nem tett bele cukrot, a lányok jobb szeretik így. Mazsola se került bele – az utóbbi időben többen kiszedegették belőle – akkor meg minek. A leeső tésztaszéleket újra gyúrta-nyújtotta, s a közben finomra darált diót mézzel és az illatos kakukkfűvel elkenegette rajta. Fölcsavarta, vékonyan csigabigákra szelte és a süteményre rakosgatta. Szép, gondolta, és mégsem egy egyszerű almás pite, gondolta, és a meleg sütőbe tette.

Aztán egy serpenyőt penderített, mogyorónyi vajat olvasztott, és azt a néhány fügét belekockázta, egyenesen a sercegő vajba. Mézzel megöntözte, és a hirtelen aranyra karamellizálódott édes gyümölcsöt ezzel le is húzta a tűzhelyről.
Nagyot sóhajtott, majd leült a konyhaasztalhoz – nehogy megégjen, inkább nem megy messze, mert még elfeledkezik róla – és előhúzott egy kopott fedeles kis könyvecskét a fiókból. Kinyitotta a könyvjelzőnél, lesimította a lapokat, eligazította szemüvegét.

    „…A férfi táncra kérte az asszonyt.
     Régi keringőbe kezdett a zenekar, a férfi kedvesen meghajolt az asszony előtt, karját nyújtotta érte. Az asszony biccentett, belékarolt és már el is nyelte őket a táncparkett népe.
     Senki sem figyelt rájuk, nem is láthatták volna talán, milyen gyöngéd, bátortalan mozdulattal fonta a férfi a karját az asszony dereka köré, mint ahogy azt sem, amint beleremegett az asszony az érintésbe, melykor ujjaik összeölelkeztek. Lágy dallam keringett körbe, forogtak a párok és velük táncoltak ők is. Szótlanul merültek el egymás pillantásában a tánc roppant közeli pillanataiban…
     A férfi csak nézte az asszonyt, azzal a csodálattal, amivel mindig is tette: bár a múló évek vékony barázdákkal csíkozták a kedves arcot, finomabbá formázták a makrancos frizurát, de teste, lányos, gömbölyded alakja a régi maradt – noha a ruha komolyságával sejteni engedte, hogy elszálltak az évek… de a szeme, az a macskaszem, zöld-kacér villanása, az még mindig a régi…
     Az az egyszervolt koranyári hajnal járt a férfi eszében, amikor először villant őrá az a szempár, és napokig nem hagyta nyugodni. Vergődött a vágy keltette bizonytalanságban, s hiába várt többre, mint egy forró pillantás, szíve sóvárgott egy új találkozás után, de azt csak egy messzi ősz hozta meg neki.
     Az ősz amolyan igazi, bánatos ősz volt akkor, napközben agg fellegek gyűltek és szomorkás esővel áztatták napokon át az erdőt. De az a vasárnap szépnek ígérte magát, a dombok mögül előkandikált a vágyott nap és percek alatt lesimogatta minden emberfiáról a pulóvert. Ott, a tisztáson csapta meg orrát az a kacér, fanyar illat, ami attól fogva rabul ejtette – s kergette hiánya majd’ az őrületbe.
   Aztán jött egy tél, egy borbafojtott éjszaka, őrült gondolatokkal, veszedelmesebbnél veszedelmesebb érintésekkel – és túl korai kijózanodással. Csöndpáncélt vont a hó az utcákra, valószínűtlenül világos volt a hajnal. A férfi az asszonyhoz hajolt, ujjával elsimította a szélborzolta tincseket és gyöngéden csókot lehelt az arcára. Egy pillanat volt csak, míg érintették egymást – csupán a hulló huncut hópihék lehettek fürkészei e látomásnak.
    Nem beszéltek erről többé soha. Kitüntetett figyelmét az asszony attól fogva szívesen, de mindenkinél hűvösebben fogadta, és ő nem tudta, mitévő legyen, Föl-föltörő vágyát visszafogta, szoros barátsággá szelídítette, amely barátság viszonzásra talált és fiadzott is, de az asszony közelsége újra s újra ugyanazt a vágyat ébresztette föl benne, mit akkor érzett, évekkel azelőtt, azon a réges-régi nyáron.
     Nézte az asszony nyakának ívét, ahogy hintáztak rajta az aranyszínű tincsek, s mint annyiszor, most is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy csókot leheljen rá  -- de most is csak egy mosoly erejéig merészkedett.
     Az asszony visszamosolygott, átengedte testét a férfi akaratának, hagyta, hogy csak repítse a zene ütemére, csak úgy pörögjön velük a parkett, forogjon velük a világ. Így forgott vele akkor mindenség, azon a régmúlt, téli éjszakán, amikor először és utoljára fonták szorosan egymás köré karjaikat… s aztán a hó jóságos-deres palástot terített a tájra csakúgy, mint tétova lelkekre…
     Az asszony tekintete lassan az ifjú pár felé tévedt. Nézte az újdonsült férjet, arcvonásaiban, rezdüléseiben ismerős részletekre ébredt, kísérteties hasonlóságot mutatva. Ugyanaz a hullámos, gesztenyeszínű haj, a sötét, mesélő szemek, azok a kedves mozdulatok – a múltról meséltek mind: miből lettek a hamvas hajszálak…”


Jaj, a sütő! Olyannyira belemélyedt az olvasásba, hogy a sütőből áradó mennyei illatok: a fahéj, a karamellizált alma egybeolvadó finom aromája szólította, hogy itt az idő, a süteményt kiszabadítani a sütő forró öléből.
A meleg pitére kanalazta a ragacsos fügét, a serpenyőből ujjával kitörölgette az édes szaftot – lenyalogatta, senki sem figyelte árgus szemekkel. A tepsit asztalkendőbe göngyölte, a nagy kosárba rakta óvatosan. Pár perc alatt rendbe szedte magát, máris indult, időre ott legyen a sütemény, a könyve nyitva bámult utána. 

    „…A férfi a menyasszonyt bámulta áhítattal. Nem hitt a szemének: mintha magállt volna az idő: hiszen ismeri őt, a haja, a szeme, a termete… mintha Őt látná, mintha nem fogott volna rajta az idő.
     Még szorosabban ölelte az asszonyt, bátortalanul egymásra pillantottak. Észre sem vették, hogy megálltak, mintha földbe gyökereztek volna, körülöttük hullámzott a táncosok serege, ügyet sem vetettek rájuk. Csak nézték az ifjú párt, kéz a kézben, most először tényleg boldogan: az asszony menyasszony lányát csókolta éppen az ifjú férj.
     Az elsőszülöttje a férfinak.”


2019. szeptember 25., szerda

Ne tedd az avokádót tüllszatyorba!


Én sem teszem. Pedig van tüllzacskóm, több is – anyukám varrja őket a családnak, maradék anyagokból. 

De nem veszek avokádót. Nem azért, mintha utálnám – de nem fér össze a világommal. Ahogy nem veszek messziről jött paradicsomot, ananászt, decemberben cseresznyét és júliusban banánt.
Mentsük meg a Földet – harsogja mindenki lelkesen – de vajon mit tesz érte? Műanyagszatyor mentes júliust kiáltunk, aztán sorra jelennek meg a tüllszatyor-gyártó vállalkozások – mi meg vesszük, mert aki lépést tart a korral, most már csak azzal vásárol. Aki magára valamit is ad, e nélkül nem lép ki a házból. És ha körülnézne otthon, mennyi olyan zacskó van, ami használható erre? Vagy varrna magának? 

És az miért nem zavar senkit, hogy a zöldhulladékot műanyagba zsákolva vitetjük el a kukásokkal? És ha nem viszik el szombaton, akkor jaj nekik, telefröcsögjük az arckönyvet, miféle méltatlan dolog ez, most rohadjon ott napokig? Régebben becsöngetett a szomszéd jóindulattal, hogy figyeljek, elfelejtettem kitenni a zöldhulladékot, ma jönnek a kukások. Nincs zöld hulladék nálunk, meséltem el neki: a kaszálékból mulcs lesz, a levágott vesszőkből gyújtós, a többi megy a komposztra… nincs mit begyömöszölni a kukazsákba. Valahogy ezzel nem foglalkozik senki sem: tegyük tüllzacskóba a levágott füvet – hallott valaki ilyenről?! :-)




Trendi gasztrobloggereket olvasva is sorakoznak a receptek, hogyan mentsük meg a Földet… lazacderék idénysalátával… készíts otthon házi pesztót fenyőmaggal… karfiolropogós avokádós mártogatóssal…. bevallom, ez volt az a pont, ahol betelt a pohár, mert ezt egy olyan bloggernél olvastam, akit tisztelek, és sokra tartom munkásságát: nem öncélú, de jó szóval, mutatós képekkel mutat példát, hogyan is etessük a kicsinyeket.
Csalánkrémes szendvics
DE MIÉRT AVOKÁDÓ? miért nem vesszük már észre, hogy a kert, ez az országnyi kert is telis-teli van ennivalóval?! Miért nem esszük a HAZAIt? Miért kell a mi gyerekünknek, ebben az országban avokádóba mártogatni a karfiolt? Hosszasan sorolhatnám még az efféle anomáliákat, de aki érti, tudja, mi ezzel a baj.
Az egyre népszerűbb kertlátogatós kóstolóprogramokkal csodálkozó szemek néznek ránk, amikor elmondom, hogy színekben- ízekben tobzódó asztal minden kincse a kertből került ki, szezonális, friss… És nem ismerik a rebarbarát, nem láttak még friss kakukkfüvet, nem tudják, hogy a krumpli egy növény, aminek van föld feletti része, és akkor még el sem jutottunk a csalánhoz, a tökhöz, a tökvirághoz….. Évek óta házalok a könyvkiadóknál a vadnövényes könyvemmel, és nincs hajlandóság a kiadásra, mondván, erre nincs igény…. lehet, hogy igazuk van, mert amíg az avokádó és társai a trend, addig tényleg a falnak beszélek….
Kóstoló a kertből, szeptember

Belesimulva kellene élni a természetbe, élvezni azt amit ad – addig még, ameddig lehet… olvassátok Márait… magam pedig visszavonulok a kertbe…

“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”

www.rozsakunyho.hu



Nyúlon sárkányvért inni a füves sütihez…

…igen kellemes dolog.   Főként, ha egy esős erdei túra után végre levetted az agyagtól cuppogós bakancsot, száraz ruhát húztál, megszá...