2017. március 2., csütörtök

Hóvirágzás az Alcsúti Arborétumban



Régóta volt a bakancslistámon a hóvirágzás megtekintése, de valahogy sosem jött össze. Ma reggel kisütött nap, és úgy döntöttem: az írás várhat, ma mindenképp el kell mennem, mert ki tudja, lesz-e rá még alkalom?
Arborétumba amúgy is egyedül és hétköznap szeretek menni. Ez persze így önzőnek és összeférhetetlennek tűnik – kicsit az is. Csak én a természet eme templomára úgy tekintek, mint egy szent helyre, ahová áhítattal lép az ember, és szívja magába a növényi lét csöndes csodáit. Erre legtöbbször hétköznap van mód – a hétvégi arborétumlátogatók tömegében nem élvezhető. Így is azért sikerült megtudnom, hogy Ilonka most lesz 70 éves, és ezt a csoport Mariazellben szeretné megünnepelni, meg azt is, hogy a Józsinak másfél órát kellett várnia az urológián – pedig nem is hallgatóztam, ordítozták ők rendesen. Volt egy gyerekcsoport is, sok vidám kisgyerekkel és nagyhangú kísérőikkel, akik csak azt kiabálták folyvást, hogy ne nyúljatok a hóvirághoz. Felmerült bennem is, hogy hogy örülnének a mi kis apróságaink, ha látnák a tengernyi virágot – de aztán az is, vajon mennyire élveznék? Nem akarnának-e a virágtengerbe gázolni, ahogyan ezek az apró emberek is szívesen, nem arról szólna-e séta, hogy mit nem lehet? Akkor várjunk vele inkább még egy-két évet, amikor már tényleg élmény lesz, és nem csak a tiltás.

Nos, időben voltam: kevés látogató, napsütés, mosolygós hóvirágok. A pénztáros hölgy igen morcosan szólt hozzám, ami kicsit elronthatja az ember kedvét – de talán én is rosszkedvű lennék, ha csak sötétedés után láthatnám a hóvirágokat, addig pedig a fakunyhóban kellene üldögélnem. Az mindenesetre megint csak érdekes momentum, hogy nincs kedvezményes jegy újságíróknak – az utóbbi időben kizárólag külföldön sikerült ilyen kedvezményben részesülnöm.
A jegyből azonban rögtön kiderült, hogy az Alcsúti Arborétum fenntartója a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány, valamint a Puskás Ferenc Nonprofit Kft. Én a szép színes belépőjegyen egy kis térképvázlatnak jobban örültem volna, mint ennek az infonak, de sebaj.

Tavasz zsong a szívemben, süt a nap, és végre eljutottam ide, hóvirág tenger, márciusi séta… a táblákat olvasva mindig elképzelem: milyen lehetett itt az élet, az arborétum fénykorában? Amikor nem belépőjeggyel sétálgattak itt a bámészkodó kíváncsiak, hanem élték mindennapi életüket. Fürödtek a tóban, vendégeket fogadtak a tisztáson, gyerekek szaladgáltak az oroszlános kút mellett. Látták felnőni a páfrányfenyőt, kibújni a mocsári ciprusok légzőgyökereit a földből… Milyen felemelő érzés lehetett növényekkel „berendezni” egy ekkora teret, összegyűjteni bele a honost, a szépet és a kedvest. Milyen hozzáértésről tanúskodott, hogy már akkor, a XIX. században gondoskodtak a megfelelő öntözés kialakításáról – ma környezetbarát gondolkodásnak neveznénk. Gyerekkert, Medveház, alpesi kert, Csörgedező és Kneipp-medence  – mind-mind egy aprócska kis attrakció, most még alig éledezve is megejtően.

 Nagyszüleim elbeszéléseiből már kicsi koromban bizsergett a szívem, amikor meséltek a tujasorokkal szegélyzett kocsifelhajtóról, gyönyörű parkok béli uzsonnákról… hogy aztán azok a parkok, fák és tisztások is elérhetetlen messzeségbe kerüljenek, ahogy itt, az Alcsúti Arborétum fa matuzsálemei is sok-sok furcsaságot őrizhetnek emlékezetükben a múlt század ötvenes éveiből, a rontásból és pusztulásból…

Igen, egy ilyen koratavaszi séta sok mindent előhoz az ember emlékezetéből. Történeteket, illatokat, régmúlt pillanatokat, verseket, amelyek belesóhajtanak az ébredő tavasz sóhajaiba. Odakéreckedik egy kis Szabó Lőrinc:
„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.
„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”











vagy egy kis Kosztolányi:
Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.
S aztán egy kis Vivaldit és Strauss keringőt dúdolgat az ember, azzal a felemelő érzéssel, hogy a bakancslista egy újabb tétele teljesült.

(És itt következzék egy kis megjegyzés, tényleg nem ünneprontásként. Aki ismer, tudja, hogy hosszú évek óta dédelgetek egy álmot, kis virágkastélyról, sok-sok attrakcióval, és a virágok közt kisvasúttal – a vasút „füstje” gyerekkoromban már megcsapott, nagyapám, édesapám révén, jómagam meg úttörővasutas voltam, szóval volt honnan jönnie ennek a kisvasutas-gondolatnak. Itt is elsétáltam, hogy megnézzem ezt a sokat emlegetett vasutat. Nézzék ezt a képet, a semmiben, ott van az állomás: Alcsúti Arborétum. Én pedig, kis naiv, először egészen máshol kerestem, a patak mellett, ahol kedves kis híd vezet a kalandparkhoz, olyan kis romantikus hely volt, szelíd árnyakkal, aranybarna falevelekkel… a kisvasút meg amott, a semmi szélén, igazán út sem vezet oda… ez olyan kis bánatos szösszenet, mert eszembe jut az én kis álomkastélyom, ahol lenne hová mennie a vasútnak…)

Hazafelé végig utaztam a Váli-vögyön – ha már arra jártam, egy főhajtással és egy oly kedves vers felidézésével tisztelegtem Vajda Jánosnak – ami azért is fontos, mert új kertem „költészet kertje” is lesz egyben, apró részletei egy-egy versre rímelnek majd – hasonlóan a kínai kertekhez – csak éppen magyar költők olyan műveit választották a kertek, amelyek megérintik az embert. Az egyik kert Vajda János: Harminc év után című versét idézi – hamarosan teljes virágpompájában. Mert örülök, tavasz, hogy itt vagy, nagyon! És következzék néhány kép, gyönyörködj, kedves blogolvasó, ringasd magad a tavaszba - vagy kapd a bakancsot, és menj te is!










2016. december 11., vasárnap

Küldj egy lapot karácsonyra!

Volt egy letűnt világ. Igen, igen, olyan vagyok, mint a nagyanyám, és régvolt karácsonyokról álmodom. Amikor szép karácsonyi képeslapokból válogattak az emberek, szépen, kézzel, a lehető legszebb írásukkal megírták, bélyeget ragasztottak rá, és bedobták a postaládába. Az ünnep előtt aztán nap mint nap került elő a levélszekrényből egy-egy újabb szép képeslap, amiket szívdobogva olvastunk, és kirakosgattunk - ki a kredencre, ki az ablakba, a tükör keretébe tűzte. (vagy kiragasztott a budiba, de ez tényleg egy nagy elismerés, hiszen egész évben nézték, ez egy egészen különös formája a vizuális népművelésnek!!) És szívmelengető volt minden évben elővenni a kis füzetet, amiben a címek sorakoztak, sorra lehetett venni a rokonokat, a régen látott ismerősöket, elmélázni, kinek, milyen lap dukál...
Volt egy világ - nekem nem tűnik réginek, pedig rá kell döbbennem, hogy igen, régen volt. Elszaladt az idő.
1990-et írtunk. Jó kis év volt, egy leánygyermekkel lettem abban az évben gazdagabb, és egy csodálatos időszak kezdődött az alkotó munkában.
Majd' tíz éven át készítettünk fotókat képeslapokhoz Budaházy Lászlóval.
Igen, gyönyörűséges időszak volt. Diára dolgoztunk - ma már sokan azt sem tudják, mi az, el sem tudják képzelni, milyen volt akkor a fotózás. 
Milyen volt az, amikor filmre dolgoztunk, mennyire pontos és precíz munkát igényelt a beállítás, a fénymérés, az exponálás - mert csak másnap, az előhívás után derült ki, mit is csináltunk, tényleg az van- e dián, amit megálmodtunk. Vagy meg kell ismételni - és azt, úgy, még egyszer, nem lehet.
Egy lakótelepi pincében kezdtük, a szopós csecsemőm olykor ott aludt az egyik zugban a bölcsőben. Külföldi lapokat tanulmányoztunk. Papírtekercsekre háttereket festettünk. Gyűjtögettem mindenféle régi kacatot, a gallylerakóból olyan növényeket, amit mások kitalicskáztak, dudvát és metszett ágakat. Lerajzoltam, elképzeltem egy kompozíciót, álmodtunk hozzá egy hátteret. Ha nem volt, hát festettünk. Laci varázsolt hozzá fényeket.
Gyertyát gyújtottunk, exponáltunk a lángra szép udvart. Nyári napok voltak legtöbbször,áthatott  mindent a karácsony meghittsége. Amikor estefelé
végeztünk a munkával, sokszor azt sem tudtam, hol vagyok - úgy magával ragadott minket a munka varázsa.
Akkoriban a Magyar Posta legtöbb képeslapjain a mi fotóink voltak. Úgy mondják, a Halmos-Budaházy képek egy új divatot teremtettek, egy egészen új irányt adtak ennek az alkalmazott művészetnek. Többen próbálták meg másolni is: akadt, aki felvásárolta az aktuális kollekciót, szépen kitette maga elé, mint a muzsikus a kottát, aztán megpróbálta leutánozni. Ezek a képek voltak aztán a Halmos-Budaházy koppintások - mert aki benne volt, látta, tudta, hogy melyik fotó, melyik képeslap 
volt az etalon.
Aztán a kis mátyásföldi műterem Gödre költözött, és az alkotó munkának egy még gazdagabb és élvezetesebb része következett: nagyobb tér, több lehetőség. És még letisztultabb, még szenvedélyesebb képek.
Imádtuk ezt a nyári munkát - a karácsonyt a nyárban. És még csodásabb volt, amikor az ünnep közeledtén kézbe vehettük, amikor a postán megpillantottuk a munkánk gyümölcseit.
A képek egy részéből készült néhány tabló 1997-ben, amelyek több helyen is kiállításra kerültek a következő években (a Néprajzi Múzeumban, a csömöri, a kistarcsai, a kartali és a mátyásföldi Művelődési Házban, a gödöllői kastélyban), azóta pedig a tablók itt pihennek a pincében, sok más, ma már történelmet mesélő tárgy társaságában.
A diáknak is lejárt az idejük, képeslapot sem küld már szinte senki. Mi sem fotózunk karácsonyt, csak a magunk gyönyörűségére, Budaházy Laci pedig jó ideje az angyalokkal ünnepel.
Ma mégis jó volt elővenni ezeket a tablókat, kirakosgatni, megnézegetni - egy kis karácsony-történelem. Nekem ma is bennük az ünnep üzenete: a meghittség, egy kis természet, ott zümmög benne a szeretet, valami a régmúlt karácsonyok öleléséből - és minden képre emlékszem, milyen érzések kerítettek hatalmukba, amikor összeállt a kép, és elkattant a gép.
Gondoltam, megosztom most ezeket a képeket, gondolatokat - hátha olvassa majd valaki, aki úgy érzi, mint én: ne porosodjanak ott a tablók a pincében, legyen méltó helyük valahol: egy kiállításon, egy múzeumban, képeslapok vagy karácsony között... valahol, ahol tudnak mesélni az elmúlt évek jóságáról, a karácsony képekbe szőtt, meghitt álmairól. Az ötleteket szívesen fogadom : moni.halmos@gmail.com, www.rozsakunyho.hu






2016. november 23., szerda

Lassulj le, ez itt és most advent...

A kert téli álomra hajtotta fejét, bevackolódott puha mulcsba. Most már tényleg eljött az idő, hogy az év végi ünenpekre készülődjünk: nálunk ez Katalinhoz van időzítve.
Először a "Slow Christmas" címmel kacérkodtam, de mindig és mindig előjön belőlem az író, és az, hogy hiába olyan divatos, mégse használjak idegen és idegen-szerű szavakat - pedig aki nem az X generációhoz tartozik, talán inkább felfigyelne rá. Slow Xmas.Sebaj.
Lassulj le - ezt egy kis baranyai faluban olvastuk egy falra festve a vasútállomáson - és akkor is a szívemből szólt, lassulni mentünk oda is.
Nos, ebben a "karácsonyváró" zűrzavarban az igazi öröm az elvonulás, az új kertbe. Mint minden évben, most is a kertből kerülnek ki a díszek, egyszerűségükben is elegánsak, és nem kerülnek egy fillérbe sem.
A hideg reggeleken nem is kell egy mozdulatot sem tenni, a természet díszbe öltözteti az utolsó bátor rózsákat. Csodaszép a zúzmara-köntösük, nem győzöm nézegetni őket.
Igazi ünnepi virág, a tél üzenetével...


Ugye, milyen kedves és egyszerű ez a gyertyás összeállítás? Egy bambusztálba állított termetes gyertya, és a kertből hozott kincsek: a nagy szerelmem, a borostyán - szerintem az ünnep egyik leghálásabb és legsokoldalúbb kelléke. A narancseper egy-két hétig finoman illatozik - azután sajnos megrohad, de addig pazar dekoráció.A koszorúk alapjai az őszi kerti munkákkor készülnek. A gereblyézés, talicskázás, ásás közben olyan kellemes néhány koszorút megfonni a levágott ágakból, indákból.Így készül koszorúalap vadrózsából, loncból, komlóból, borostyánból, vadszőlőből - mikor éppen minek kell nekiesni a metszőollóval kegyetlenül. Szépek és egyediek. Egy kis élet a kertből - hiszen ott telik az év, ilyenkor pedig legyen itt bent is, egy kicsikét.


 Egy-egy míves tányér olykor megihlet... és előkerül több régi kellék, és akkor nincs megállás. Egy öreg deszka, amit amúgy a hétköznapokon háttérként használunk, most ünnepi asztalkává lépett elő. egy hokedlire rögzítettem, így alacsony, könnyen lehet ránézni.. a kora délutáni napsugár surlófénnyel kedveskedik neki...


 Hogy ne álljon üresen a kosár abba is kerülnek mindenfélék - ezt már a legkisebbek is el tudják készíteni, segítség is alig kell hozzá! A kis koszorú a dédinek készült, apró ledes gyertyácskákkal - ne legyen baj, ha magára hagyná őket... A világítós virgácson is ledek sorakoznak, a hosszú téli délutánokon szépen sorban gyúlnak ki a fényecskék, mert az úgy, de úgy kell a léleknek.. és kezdődnek az ünnepi illatok is. De ezt sem lehet úgy, durr, bele, teli forraltbor-mézessüti-fenyőfa illattal, csak lépésről-lépésre, szépen, sorban, előbb az alma, a száraz galagonya, a boróka, aztán majd jöhet a többi, hogy Szentestére a mazsolás borleves és az angyalszárny kettősében kiteljesedjék...

 A szépséges komód az öreg porcelánokkal: minden nap más és más... most éppen mikulásvirágokkal pompázik, de aki erre jár, tudja, hogy nap nap után egyre több és izgalmasabb dolog kerül majd ide.Mindig egy picivel több, ahogyan közelebb kerülünk az ünnephez.

És persze az a bizonyos rózsás szekrény is felkészült az ünnepekre: ki ne hagyjátok, fényesítsétek az ünnepeteket virágokkal, virágos ajándékokkal!




2016. október 4., kedd

Levendula varázslat olasz módra - Lavanda di Venzone

 Venzone egy kisváros Olaszország északkeleti csücskében. Néhány éve említette egy kedves barátom, hogy járt ott egy levendulafesztiválon. Ő maga nem igazán a levendulakedvelők táborát gazdagította, de jó szívvel ajánlotta nekem.
Kicsit ki is ment a fejemből, de amikor most megpillantottam a város nevét tervezgetés közben a térképen, nyomban beugrott, mit is regélt nekem Kovács Feri.
Tehát egy kis kitérő Grado és Graz között Venzonéba. A Dolimotok amúgy is mindig csábító hely, gyönyörködésre akkor is adnak okot a hegycsúcsok, a zord sziklák, ha csak átutazni jut idő.
A nyár éppen búcsúzni készült, elő kellett venni  a kardigánt, de a reggeli zápor után épp kezdtek elillanni a felhők, hogy már sejthessük, milyen gyönyörűséges hegyek keretezik a panorámát.
Venzone egy tündéri kis város, ódon városfalak közé szorítva. 
 Mindig lenyűgöz, amikor ilyen öreg köveken koppan a léptünk, szinte hallom a sok száz éve itt éltek nyomait is.

A városka képéből kimagasló gótikus templom csodás délelőtti fényjátékkal köszöntötte hálaadásunkat.

Itt tudtuk meg, hogy a legnagyobb pusztulás 1976-ban érte a várost, és főként a templomot, amely majdnem a földdel vált egyenlővé. Abban az évben egymás után három földrengés rázta meg a  környéket. Ennek  esett áldozatul a templom, amelyet most régi pompájában lehet megtekinteni.
De nem is ez a város vonzereje - legalábbis a magamfajta virágbolondnak. Ennyi levendulás boltot, amelyet ebben a csöppnyi városkában leltünk, talán nem is lehet találni máshol. Mind teli olasz temperamentummal, csuda délszaki hangulattal.

 Imádom a kisvasutakat is (aki nem tudná, valamikor úttörővasutas is voltam...), a levendulás favonat igazi kis unikumnak tűnt! Ilyet én is fogok csinálni a kertbe - épp ma hoztak egy teherautó fát... hátha nem fogy el télen mind.
A boltban csupa levendulamintás kerámia, tálak, vázák csuprocskák - meg kell tanulnom olaszul is, mert az általam beszélt nyelvek egyikén sem tudtunk értekezni, sem itt, sem a többi boltocskában. Ebből látszik, hogy a külföldiek még nem nagyon fedezték fel Venzone levendulás gyöngyszemeit!




Olykor én is kóstolok, nem csak kóstoltatok: levendulás és rózsás grappa, jajjjajjjj...  virágos krémlikőrök, levendulás habcsók... kekszek csokisan és kukoricalisztből.
És végül, de nem utolsó sorban, levendulás zselécukorka, amivel hűen lehetett volna azt a kedvenc mondatomat illusztrálni: " A levendula használatakor ügyelni a kell a MÉRTÉKre: az ellevendulázott étel olyan érzést kelthet, mintha lenyeltük volna a szappant."
Ízlések és pofonok.....



 A lila bicikli ma már majdnem kötelező egy magára valamit is adó levendulás boltnál, itt egy gyerekbringát fújtak le lilára a kis paddal együtt, a műfű is lila ... a bolt másik oldalán azért ott van a rendes felnőttbicikli is!


Levendula három szinten: Palazzo di Lavanda! A venzone-i "levendula-központ".
Szerencsére a levendula nem ismer nyelvi határokat, így jól elboldogultam kb. 30 szóból álló olasz szókincsemmel is, sőt, jutott belőle a vendégkönyvbe is - hátha olvasni is csak olaszul tudnak.

De a levendulából és a lila varázslatból annál többet tudnak kihozni, csak ámultam, de tényleg.






A levendula szinte kívánja, hogy rusztikus környezet és vidéki báj vegye körül: a középkorból, vagy még annál is régebbről maradt kőnél jobb padló nem is illene hozzá. A kapualjban azt sem tudja az ember, merre nézzen.
Aztán egy szűk kis lépcsőház - és bekukkantok, mert kukucskálni mindig csupa izgalom: lépcső, lépcső, és minden kanyarban valami újabb ötlet, újabb illatos meglepetés.


Levendulagöncöt vett magára a próbababa. Lehet, hogy jövőre, ha lesz friss, ezt is kipróbálom, élőben?


A levendulás fürdő...


A kedves kerámiák kiállítása.








Levendulás lámpa. És nézzétek meg ezt a különleges megoldást a mennyezeten! A vékony flízen szétszórt virágok, egészen rusztikus hangulatot adnak az enteriőrnek. Legalábbis én imádom az ilyen természetes "rendetlenséget".
 
A kis kerámia "kotyogók" összehozzák a kávét meg a levendulát - bár csak dísznek jók, annak viszont nagyon. És ha már az utazásunk egyik célpontja éppen a kávé volt, hát mindenképp ide kívánkozik a levendulás kotyogó. (Hogy mit láttunk-ittunk a Kávé világnapján Triesztben, arról is hamarosan olvashattok.)
Amúgy a levendulás kávé is egészen finom tud lenni, próbáltátok már? Találtok hozzá a jó kis receptet a Levendula 2.0 című szakácskönyvemben.









Remélem, ezzel a néhány képpel sikerült kedvet csinálni ahhoz, hogyha éppen arra jártok, ugorjatok be  legalább egy villámlátogatásra Venzone-ba.
Vagy a jövő évi levendulafesztiválra... persze, összekötve egy kis hegyi túrával a Dolomitokban, vagy megmászni a Marmoladat...
De addig is kukkantsatok be  hozzám, ahol most nagy kedvezménnyel vásárolhatjátok meg könyveimet - akár személyre szóló dedikálással!

2016. augusztus 31., szerda

Virágkonyha a bőség kertjében

Vannak dolgok, amik találkoznak.Vannak emberek, akiknek olykor találkozniuk kell valamiért, újra meg újra. Így találkoztunk legelőször véletlenül. Azután újra és megint. Erzsi bőszen dolgozott a BŐSÉG KERTJE-n, én az ehető virágaimmal szorgoskodtam. Megszülettek a könyvek, összefutottunk könyvbemutatón, kiállításon, Fehérvárcsurgón (aki járt már ott, tudja, miért...), és terveztük, egyszer majd, de tényleg, csakazértis, valahol, nem véletlenül... és eljött!
Egy merész napsütötte délután Ráckevén, a Bőség kertjében.

Összetalálkozott a két könyv, a két szerző, Krumpach Erzsi és Halmos Monika, egy gyönyörűséges kertben. Az élet úgy hozta, hogy megneszelték ezt a találkozást a ráckevei kertbarátok is, és bekéreckedtek - én meg örömmel álltam elé a felkérésnek, hogy az augusztusi buja kertben rögtönözzek egy különleges VIRÁGKONYHA előadást. Miért is ne, hiszen itt minden adott volt a szemléltetéshez!




Az ehető virágok termesztéséhez a legjobb út az, amit Erzsi követ: konyhakert ásás és kapálás nélkül. Na jó, nem 100%-ban, de ha okosan tervezünk és sok mindent átgondolunk, a könnyű munka gyönyörű és egészséges terméssel ajándékoz meg!






A négy részre osztott kertbe egy sokszor kipróbált vetésforgó szerint kerülnek a növények. Virág, fűszer, zöldség vegyesen - tökéletes együttélés.

Vegyszerek nélkül, a lehető legkevesebb idő- és energiaráfordítással (mindkettőnknek 4-4 gyermeke van, elhihetik, hogy idő és energia se sok marad...) hogyan lehet egy egészséges és gazdagon burjánzó kertet kialakítani, fenntartani. Erzsi képzést és kertlátogatást is tart, lehet keresni bátran, és már tavasszal lehet így kezdeni!
 Sok ötlettel lettem gazdagabb: kell is, hiszen hamarosan indul az új bemutatókert-projekt, és szükség van minden apró tudásmorzsára.

Mire a nap lement, a kert minden szegletét végigjártuk, megkóstoltuk. Erzsinek hála egy kis kerti uzsonnában is volt részünk, saját készítésű zöldségkrémjeihez - mi sem természetesebb- virágokat ízlelgettünk.  A padlizsánhoz a sarkantyúka, az aszalt paradicsomhoz a fehér begónia jött be leginkább... A kertről bővebben ITT olvashatnak. Virágos recepteket pedig ITT találnak, garmadával.