Nemrégiben édesapám hívta fel a figyelmemet a festőóriás eme kis történetére. Nem volt könnyű előkeríteni az „Így éltünk Pannóniában” című művet és benne a kongatásos fejezetet.
Most, a Himnusz
születésének 200. évfordulóján jó szívvel ajánlom olvasásra.
"...Főttek hát a keszegek,
gardák, az edényre fedő borult, miután még szárított, piros paprikacsövek is
kerültek a lébe. A főzés első indulási izgalma elmúlt, csak a tűzre kellett
vigyázni, mert bizony a venyige gyorsan ég, és azt is mindig törni kellett.
Amíg a lábas körül újabb események nem kívánták, apám felszabadult. Terítés következett, ami egyszerűen ment. A halpaprikáshoz mi más kellene, mint mélytányér, kanál, no és mivel majd a hal úszni kíván, hát pohár is?
Bernát Aurél: Riviéra (Magyar Nemzeti Galéria)
Ennél utóbbinál meg kell
azonban állnunk. Nekünk ugyanis nem olyan poharaink voltak, mint másoknak.
Nálunk, úgy látszik, óriások ittak.
Ahogy a Bélavár
felépítése befejezéséhez közeledett, apámat egyszer két hatalmas talpas pohár
kongatása közt találtam. - Mit csinálsz, papa? – kérdeztem. – Kongatok,
felelte, de nem volt hajlandó több részletet elárulni. A két talpas pohár Lang
Mózes fűszerestől került hozzánk, ott savanyú cukor állt bennük. Hétdecisek
voltak. Apám kongatta őket, majd egyikbe kis vizet öntött, s utána megint csak
kongatás következett. Mi az ördög lehet ez? – tanakodtunk.
Kiderült, hogy ilyen
poharak lesznek a Bélavárban. Igen, de ez nem ment simán. A poharaknak ugyanis
még zenélniök is kellett. A terv szerint kongatással ki kell adniok a Himnusz
első két sorát:
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel…
Ez a két sor tizenégy
szótagból áll, beleértve, hogy a „sé-ég” két zenei szótag. Így tehát ennyi
pohár kellett. Ilyen zenei feladatoknak Lang Mózes bácsi pohárkészlete nem
tudott megfelelni. Így hát apán az üveggyárhoz fordult. A gyár visszaírt, hogy
a „meg”- poharat nem vállalja azonos vastagságú üvegből, és hogy a „ség-1”
pohárnak nagyobbnak kell lennie, mert ez a hang túl mély.
Így lett aztán a „ség-1” pohár, az úgynevezett elnöki pohár – egyliteres, a többi, alig észrevehető vastagság-különbséggel – hétdecis. Óriások poharai!
Ez a készlet azonban sok egyebet
vont maga után. Nem kell sokáig számítgatni, hogy tizennégy ilyen űrtartalmú
poharat nem lehet a szokásos egy-kétliteres kancsóból töltögetni, ha csak a
gazda nem akar szakadatlanul ide-oda nyargalni a pince és az ebédlő között. Megfelelő
borosüveg kellett hát. Ezt apán egy pesti útja alkalmával a Törley-pezsgőgyár
harmincöt literes reklámpalackjában találta meg. Nagy diadallal érkezett ez a
butélia a Bélavárba.
További következménye az
óriási ivókészletnek az a hektoliteres hordó volt, amely tálcául szolgált a
nagy borosüvegnek, és az élesre köszörült lovassági kard, mely a sonkavágót
adta. Hogy a kés, kanál, villa – nem lett a szokottnál nagyobb, az csak a
fiziológia kényszerítő ereje folytán történhetett. Ha Csala meg is tudott
egyhajtásra inni egy egész literrel, arra mégiscsak képtelen volt, hogy sajtárral
egye a halpaprikást.
A vacsora
előkészületeinek legnehezebbje a harmincöt literes üveg megtöltése volt. Le
kellett vinni a pincébe, ami üresen még csak ment valahogy, de a szűk lépcsőn
felhozni komoly férfimunkát igényelt. Az ebédlőben aztán ráhelyezték a hordóra,
szorosan az ebédlőasztal mellé, s ott úgy hatott, mint egy viharágyú. A
bor-felhozás elvégzése után a poharak kerültek sorra. Csák gondosan a Himnusz
dallama szerint állogatta őket. Nem egyszer hosszan elgyönyörködött a
hangolásban, mint vérbeli zenész, ki rendet tud teremteni a makacsul bujkáló
dallam rendszerén. Néha a „ség 1”-gyel kezdte a könnyebbség miatt, mert ez a pohár
nagyobb volt mindannyinál. Az asztal végre rendben állt.
… Amikor elkészült a
halpaprikás, egy hordófenékhez hasonló, kerek tálca került elő, s apám utolsó
szakértő pillantása után rávonszolták a hatalmas lábast erre az alkotmányra, s
óvatosan tették az óriási poharak közé. Csák, mint egy született udvarmester, a
poharak elé igazgatta a vendégeket. Megkezdődött a kongatás. Apán kezdte az „is”-sel,
Gönczy folytatta a „ten”-nel.
Ezután következett a
bortöltés. Amíg a nagy üveg tele volt, bort csak úgy lehetett tölteni, hogy
ketten fogták a hatalmas üveg nyakát és a vendégek a poharaikkal sorban eléje
járultak. Színültig kapta mindegyik. Mint valami ritka szertartás szerelői,
jöttek a hívek a nedűért…”
Bernát Aurél: Így éltünk
Pannóniában, részlet, 1958.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése