2017. március 2., csütörtök

Hóvirágzás az Alcsúti Arborétumban



Régóta volt a bakancslistámon a hóvirágzás megtekintése, de valahogy sosem jött össze. Ma reggel kisütött nap, és úgy döntöttem: az írás várhat, ma mindenképp el kell mennem, mert ki tudja, lesz-e rá még alkalom?
Arborétumba amúgy is egyedül és hétköznap szeretek menni. Ez persze így önzőnek és összeférhetetlennek tűnik – kicsit az is. Csak én a természet eme templomára úgy tekintek, mint egy szent helyre, ahová áhítattal lép az ember, és szívja magába a növényi lét csöndes csodáit. Erre legtöbbször hétköznap van mód – a hétvégi arborétumlátogatók tömegében nem élvezhető. Így is azért sikerült megtudnom, hogy Ilonka most lesz 70 éves, és ezt a csoport Mariazellben szeretné megünnepelni, meg azt is, hogy a Józsinak másfél órát kellett várnia az urológián – pedig nem is hallgatóztam, ordítozták ők rendesen. Volt egy gyerekcsoport is, sok vidám kisgyerekkel és nagyhangú kísérőikkel, akik csak azt kiabálták folyvást, hogy ne nyúljatok a hóvirághoz. Felmerült bennem is, hogy hogy örülnének a mi kis apróságaink, ha látnák a tengernyi virágot – de aztán az is, vajon mennyire élveznék? Nem akarnának-e a virágtengerbe gázolni, ahogyan ezek az apró emberek is szívesen, nem arról szólna-e séta, hogy mit nem lehet? Akkor várjunk vele inkább még egy-két évet, amikor már tényleg élmény lesz, és nem csak a tiltás.

Nos, időben voltam: kevés látogató, napsütés, mosolygós hóvirágok. A pénztáros hölgy igen morcosan szólt hozzám, ami kicsit elronthatja az ember kedvét – de talán én is rosszkedvű lennék, ha csak sötétedés után láthatnám a hóvirágokat, addig pedig a fakunyhóban kellene üldögélnem. Az mindenesetre megint csak érdekes momentum, hogy nincs kedvezményes jegy újságíróknak – az utóbbi időben kizárólag külföldön sikerült ilyen kedvezményben részesülnöm.
A jegyből azonban rögtön kiderült, hogy az Alcsúti Arborétum fenntartója a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány, valamint a Puskás Ferenc Nonprofit Kft. Én a szép színes belépőjegyen egy kis térképvázlatnak jobban örültem volna, mint ennek az infonak, de sebaj.

Tavasz zsong a szívemben, süt a nap, és végre eljutottam ide, hóvirág tenger, márciusi séta… a táblákat olvasva mindig elképzelem: milyen lehetett itt az élet, az arborétum fénykorában? Amikor nem belépőjeggyel sétálgattak itt a bámészkodó kíváncsiak, hanem élték mindennapi életüket. Fürödtek a tóban, vendégeket fogadtak a tisztáson, gyerekek szaladgáltak az oroszlános kút mellett. Látták felnőni a páfrányfenyőt, kibújni a mocsári ciprusok légzőgyökereit a földből… Milyen felemelő érzés lehetett növényekkel „berendezni” egy ekkora teret, összegyűjteni bele a honost, a szépet és a kedvest. Milyen hozzáértésről tanúskodott, hogy már akkor, a XIX. században gondoskodtak a megfelelő öntözés kialakításáról – ma környezetbarát gondolkodásnak neveznénk. Gyerekkert, Medveház, alpesi kert, Csörgedező és Kneipp-medence  – mind-mind egy aprócska kis attrakció, most még alig éledezve is megejtően.

 Nagyszüleim elbeszéléseiből már kicsi koromban bizsergett a szívem, amikor meséltek a tujasorokkal szegélyzett kocsifelhajtóról, gyönyörű parkok béli uzsonnákról… hogy aztán azok a parkok, fák és tisztások is elérhetetlen messzeségbe kerüljenek, ahogy itt, az Alcsúti Arborétum fa matuzsálemei is sok-sok furcsaságot őrizhetnek emlékezetükben a múlt század ötvenes éveiből, a rontásból és pusztulásból…

Igen, egy ilyen koratavaszi séta sok mindent előhoz az ember emlékezetéből. Történeteket, illatokat, régmúlt pillanatokat, verseket, amelyek belesóhajtanak az ébredő tavasz sóhajaiba. Odakéreckedik egy kis Szabó Lőrinc:
„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.
„Tavasz” - felelt a Nap.
„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.
„Meg ám!” - felelt a Nap.
„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.
„Szeretlek!” - szólt a Nap.
„Akkor hát szép lesz a világ?”
„Még szebb és boldogabb!”











vagy egy kis Kosztolányi:
Kelj bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.
S aztán egy kis Vivaldit és Strauss keringőt dúdolgat az ember, azzal a felemelő érzéssel, hogy a bakancslista egy újabb tétele teljesült.

(És itt következzék egy kis megjegyzés, tényleg nem ünneprontásként. Aki ismer, tudja, hogy hosszú évek óta dédelgetek egy álmot, kis virágkastélyról, sok-sok attrakcióval, és a virágok közt kisvasúttal – a vasút „füstje” gyerekkoromban már megcsapott, nagyapám, édesapám révén, jómagam meg úttörővasutas voltam, szóval volt honnan jönnie ennek a kisvasutas-gondolatnak. Itt is elsétáltam, hogy megnézzem ezt a sokat emlegetett vasutat. Nézzék ezt a képet, a semmiben, ott van az állomás: Alcsúti Arborétum. Én pedig, kis naiv, először egészen máshol kerestem, a patak mellett, ahol kedves kis híd vezet a kalandparkhoz, olyan kis romantikus hely volt, szelíd árnyakkal, aranybarna falevelekkel… a kisvasút meg amott, a semmi szélén, igazán út sem vezet oda… ez olyan kis bánatos szösszenet, mert eszembe jut az én kis álomkastélyom, ahol lenne hová mennie a vasútnak…)

Hazafelé végig utaztam a Váli-vögyön – ha már arra jártam, egy főhajtással és egy oly kedves vers felidézésével tisztelegtem Vajda Jánosnak – ami azért is fontos, mert új kertem „költészet kertje” is lesz egyben, apró részletei egy-egy versre rímelnek majd – hasonlóan a kínai kertekhez – csak éppen magyar költők olyan műveit választották a kertek, amelyek megérintik az embert. Az egyik kert Vajda János: Harminc év után című versét idézi – hamarosan teljes virágpompájában. Mert örülök, tavasz, hogy itt vagy, nagyon! És következzék néhány kép, gyönyörködj, kedves blogolvasó, ringasd magad a tavaszba - vagy kapd a bakancsot, és menj te is!










Nincsenek megjegyzések: