Welcome 厦门, via Amsterdam

Egy hónap izgalom. Ki segít kitölteni a vízumkérő lapot? Lesz-e vízum? Becsomagolás, repülőjegy, minden más rendben, bennem egy felfokozott várakozás, gyomorszorító utazási láz. Gyermekemhez, a világ másik felére. Jaj, jaj, jaj.

Kínai barátaim megkértek, vigyek magammal még egy csomagot Gyurinak. Mi sem természetesebb ennél. Csomag nálam, veszek még egy poggyászt a jegyhez. De a rendszer nem engedi. Hívom a repülőjegyes hölgyet, no, majd ő. De neki sem megy. Hívom a repülőteret. Ott egy orosz akcentussal beszélő hölgy hosszas várakozás után azt mondja: az én jegyemhez csak a repülőtéren lehet venni plusz poggyászt, kb. 100 euróért. Oké. A repülőtéren aztán azt mondják: persze, mindjárt. Fél óra tanácstalan rohangálás, már három ügyintéző próbálja felvenni a csomagomat, azt mondják, ezt csak forinttal lehet fizetni. Jó, legyen. No de azt se veszi be a gép. Akkor csak yüennel, és azzal olcsóbb is. Jó, legyen. Miért, van önnél yüen? De ezt se veszi be a rendszer… így aztán a csomag maradt… És nekem egy újabb rejtély… itt egy csomag, amire kellene tenni egy címkét, és mehetne. Kifizetném, a három pénznem bármelyikében, de nem engedi a RENDSZER. Hány ilyen rendszer- szintű problémába futottam bele az utóbbi időben… ha hazaérek, azért lesz egy-két szavam a KLM-hez, akik azt is mondták, nekem nem is KLM jegyem van, hanem Xiamerairlines, csak ők kezelik… kié is akkor a rendszer?!

 

Amsterdam legutóbb még átépítés alatt volt, tömeg és sorállás, ezért is izgultam, hogy az egy óra tíz perc elegendő lesz-e az átszálláshoz? Több kínai is tartott velem Budapestről Hsziamenbe, reméltem, bármi lesz is, azért majd megvár a gép. Késtünk is tíz percet, de várakozásomat felülmúlta a gyorsaság, ahogy átértem a repülőtér másik felébe. A sorállás helyett most automata útlevél-ellenőrző kapuk álltak – na, megint egy újabb stressz. Utálom a gépeket, még a kávéautomatában sem bízok, buszjegyet sem szívesen veszek automatából – itt meg álljak is bele, egy plexi karámba, mint egy paripa a verseny előtt?! Karám bezár, útlevél bedug, mosolyog a kamerába, zöld fény kigyúl, karám nyílik, mehet. Ennyi. Most már csak 22 perc gyaloglás a beszállókapuig.

A repülőn meglepően sok európai utazott, mellettem egy angol és dán férfi, én meg az ablaknál. Jó kis sarok a következő 11 órára. Az üléstámlába épített szórakoztató eszköz (biztosan van más neve is) engem jól elszórakoztat, mert amúgy ilyeneket nem nagyon kapcsolok be. Az aprónépnél is négyéves szokta az okostévét szóra bírni: Monimama, ezt én jobban tudom, mondja. Gondolom, ezt hülyebiztosra csinálták, és nem tudom elrontani, legfeljebb majd a fekete képernyőt bámulom Hsziamenig. De valamelyest megfejtettem, volt rá időm, úgyhogy kínai úticélok reklámfilmjeivel szórakoztattam magam, és megnéztem a Born in China és Kungfu Yoga című filmeket. Ez utóbbit áprilisban láttam már az Uránia moziban, amikor itt járt Jackie Chena kínai filmünnepen, akkor eredeti nyelven, magyar felirattal, itt most angolul, kínai feliratos változatban.

Reggel lett, mire megérkeztünk napkeletre, a felhőpaplan alatt itt-ott kibukkantak a hegyek, kirajzolódtak a folyók. Duzzasztógátak, szélkerekek sejlettek fel, amint ereszkedtünk, úgy rajzolódtak ki napelemek garmadái. A gép nagy ívvel fordult a városra, volt idő megtekinteni – néhány képet is lőttem, ki tudja, lesz-e még alkalmam látni a várost felülnézetből. Háztetőket szinte súrolva landoltunk észrevétlenül.

Kína. Megérkeztünk. Részt kellett venni néhány szigorú procedúrán: ujjlenyomat mind a tíz ujjunkról. Nekem hiányosan volt kitöltve a beérkezési nyilatkozatom, mivel a gépen nem ült a közelemben kínai, így tartózkodási címemet nem volt kivel bemásoltatni. Jogos lett volna a visszaküldés, míg ki nem töltöm, de kértem kedvesen a határőr lányt, segítsen, a lefotózott meghívólevélről ugyan másolja már be azt, amit kell. Megtette, pecsét, mehetünk.

 

„A nővére nyitott ajtót. Ő hozta be a könyveket.” – sokszor eszembe jut a „Mai svéd gyermekversek” egyik rövid, ám annál velősebb költeménye, amikor a dolgok pontosan úgy alakulnak, ahogyan az ember egyáltalán nem várná. Az elmúlt hetek alatt hányszor elképzeltem, milyen lesz, amikor megérkezem a repülőtérre, Gyuri ott áll majd a korlátnál, végre magamhoz ölelhetem! Vajon egyedül vár, vagy vele jön Tyinje, esetleg Ping bácsi? Csupa izgalom.

Nos, senki sem várt. Nem volt nehéz a sok fekete kobak közt keresni egy kimagasló szőkét, de nem volt. Kétszer is végigporoszkáltam az érkezők meg a várakozók közt, majd egy dézsás pálma mellett letáboroztam, és számba vettem a lehetőségeimet. Jojomama az elmúlt 24 órában annyi olyat tett, ami meghaladta az általa felfoghatót, és itt is ezt kellett bevetni. Szerencsére sikerült a repülőtéri wifire csatlakozni, és onnantól fogva már egyszerű volt a dolog. Megérkeztél? Mert mi itt ülünk a dugóban, egy fél óra, és ott vagyunk – mondta Gyuri. Addigra már dán útitársam a repülőről és egy kedves, rózsaszín pólós kínai is megérdeklődték, rendben van-e minden, segíthetnek-e a valamit. Szóval nem voltam elveszve, sőt. Bámultam ki a kínai valóságba, eszembe jutott, milyen felfoghatatlan érzés volt ez előzőleg – most meg annyira agyszerű és otthonos érzés. Minden rendben van. Welcome, 厦门.

 

Ha tetszett, kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!