Ácsorogtam a repülőtér komor és nyüzsgő várójában. Lehet,
másképpen hívják, nekem idegen és szokatlan volt az útnak induló tömeg féktelen
kivagyisága. Hajnalodott, a nagy üvegablakokon lustán csorogtak az esőcseppek,
odakint hatalmas gépek ásítoztak.
Elvesztegetett időnek láttam, amit ott kellett tölteni –
mennék már, csinálnék valamit, de nagyon.
Egy fiú sodródott mellém, aggodalommal az arcán telefonált.
Később szóba elegyedtünk. Rióba készült, egy lányhoz – munka vitte oda, most
már a szerelem is hívja, elhatározása és távozása végleges. Édesanyja egyetlene,
gondos fiúként sky-pot, vibert telepített az otthoni számítógépre… egy anya
talán könnyes szemmel vonatozott haza a nagy magyar hajnalban, míg fiát egy új
világ, egy új élet várta a világ másik felén.
Kicsordult a könnyem, nem is igen tudtam válaszolni a fiú
kérdéseire… nekem ugyan wechat kellett a kommunikációhoz a távolba,
Amsterdamtól az utam pedig másik irányba indult: másfél éve nem látott fiamhoz
igyekeztem, sok ezer kilométerre, hogy láthassam őt… igen furcsa világ ez…
vajon hányan voltunk ott hasonló cipőben, a sok gondtalan turista között?
.
.
Két éve nem ölelhettem magamhoz másodszülöttemet. Bőröndök
most már bepakolva, minden útra kész, és lázasan várom a következő hajnalt,
hogy felszálljon velem az a bizonyos gép, a hosszú és nagy utazásra. Kalandra
fel, újra, napkelte holnap már napkeleten. 你好 Nihao.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése