Jimei Turtle Park

Hsziamen egy része egy szigeten fekszik, ám a város már átterjeszkedett a partra, a szárazföldre. Eljött az idő, hogy ebből is kóstoljunk egy kicsit. Buszra szálltunk, és egy órán keresztül élvezhettük a városi tömegközlekedés szépségeit. Olykor jobb, ha az ember kitámasztja magát, kapaszkodik, szemét behunyja, és az általa választott magasságos irányába küld néhány áldást kérő szót.  Tülekedés, ordítozás, lökdösődés – kik-ki vérmérséklete szerint száll fel, száll le. A buszra elől kell felszállni, hátul leszállni. Az utasok kutya kötelessége felszállás tán a lehető leghátrább menni – ha nem teszik, a sofőr nagy kiabálással adja tudtukra, hogy addig bizony el nem indul.

 

Több hatalmas, fizetős híd vezet át a túlpartra.  Az út mellett a tengerészeti tiszti iskola épületei, az ablakokban száradó egyenruhákat lenget a szél. Az utcán kettes sorokban vonulnak a fiatalok, egyenruhában, egyentáskával. Köztük egyetlen lány, aki ernyőt tart feje fölé, úgy masíroz velük. A kínai nők az arcukat különös figyelemmel vigyázzák: nem csak kenik, tisztítják, mindenféle pakolásokkal és furfanggal tartják rugalmasan, fiatalon és fehéren, de nap sem érheti. Épp ezért, ha kisüt a nap, máris előkerülnek az uv-szűrős napernyők, kalapok. Úgy látszik, a komoly szervek is méltányolják a nők arcának jelentőségét.

Úticélunk a jimei Turtle Park, a parton, a szigettel éppen átellenben. Megálmodója Than Kak Khee, (ezért hívják Than Kak Khee Memorial Parknak is), aki a város kultúrájának és oktatásának fellendítője volt. Ő alapított 1918-ban, nyugati mintára jimei egyetemet. Nyughelye a park közepén, egy teknőst formáló emlékhelyen – innen a park elnevezése.  A parton magasodó 28 m magas gránitoszlop a szabadság emlékműve, pálmák karéjában, messziről látható.

 

A park épületegyüttes tipikus kínai, telis-tele domborított állat- és növénymotívumokkal, mindegyik mellett ott a neve is. Ha valaki eltölt itt néhány hónapot, vagy évet, biztosan megtanulhatja őket. Élőkben sem volt hiány, hiszen miközben szemrevételeztük a kőből domborodó rovarokat (akik éjjel megcsíptek), a denevért (aminek nevét Sziszi iskolájában tanultuk néhány nappal ezelőtt, és ott röpködött a fejünk felett az esti biciklizésnél), a kígyót (akivel fent a hegyen találkoztam), a víz felett ott szárnyaltak a kócsagok, a város jelképének számító madarak, a kőfalon leselkedett egy patkány, idébb pedig kagylókat és halakat gyűjtögettek.

 

A növények sem csak kőből jelentek meg, hanem teljes valóságukban. Főként pálmák vetettek árnyákot a kővel borított utakra, de szépen gondozott cserjék és virágágyások vigyázták. Kisebb bambuszcsoportok zizegtek és susogtak – igen erős szél támadt, és így volt lehetőségünk meghallgatni, ilyenkor mit mondanak a bambuszok, hogyan énekelnek a levelek, recsegnek és dobognak a szárak – hiszen a kínai kert jellegzetessége a növények hangjainak használata is. A parton ekkor már viharos szél tombolt, a bambuszok egyre hangosabban és szédítőbben énekeltek. (ekkor érkezett a hír is, hogy odahaza előző nap tombolt vihar, kidöntve a szép cseresznyefát.)

A homokos parton hosszan lehet sétálni, gyönyörködve a túlpartban, a házak közül percenként kibukkanó, felszálló repülőkben. A homokban kövek, betondarabok, és ameddig a szem ellát, kagyló telepek. Szorgos kis emberek gyűjtik a kagylókat, ahogy épp húzódik vissza a tenger. Árulják is a parton, és lehet, hogy vacsorára éppen ezt tálalják fel valamelyik kis út menti étkezdében.

 

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!