2019. szeptember 1., vasárnap

Szeptember



   Sietős léptekkel érkezett egy késő augusztusi hajnalon. A kapunál megtorpant, ott, ahol a reszketeg ribizlibokor elejtett egyet-kettőt vöröskésre festett leveleiből, kifújta magát, s belépett. Mosolygós szemekkel körbepásztázta az oly ismerős kertet, talán kicsit el is időzött a vén diófánál. Lassan le kellene verni már a diót, gondolta, aztán az almafákat vette szemügyre. Gyöngéden megsimogatta a pirosodó jonatánt, a még zölden ragyogó, ám már imitt-amott sárgába hajló húsvéti rozmaringokat. Szinte érezte a kamrát belengő édes illatot, mely tavaszodván még áradt az aranysárgára színesedett érett gömbölyűségekből. Lehajolt egy lepottyant gyümölcsért: pajkos harmatcseppek hintáztak a fűszálak hegyén, csillogó cseppekkel pettyegették meg az édeni almát – bele is harapott nyomban.

   Magasan járt már a nap, beragyogta a szőlősorokat, táncoltak a színes levelek a lanyha szélben. Hamvasan csüngtek alá a szüretváró fürtök, s amint közelebb lépett, megízlelni, vajon még hány édes nap kell a bogyóknak, seregélyek dézsmáló csapata rebbent föl a tőkék közül.
   A vénséges, göcsörtös körtefa méltósággal ingatta terméseit ág-karjain, mintha csak röstellené bőségét, s valóban, a fűben itt is, ott is tottyadt, kövér körték ültek muslincarajok szabad prédájaként. A bársonyvirágok szirmocskáikkal hiába cirógatták, becézgették, ők csak bámulták egykedvűen az öreg fát, mely mostoha módján így szélnek engedte őket. Amott felfutott a rozzant kerítésre a tök, s míg levelei már-már fonnyadtan bóbiskoltak, az ezüstös-fényes, büszke kabakok csak úgy csillogtak a bágyadt fényben. Férges gyümölcseit a szilvafa mind a földre dobta, elárvultan tekingetett körbe magában, s amint meg-megborzongott, lepergett róla egy-egy levél. A nehéz birsekkel bókoló százkarú bokor halkan sóhajtott, s még lejjebb engedte ágait. Tudta, hosszú sora van még annak, míg beérnek, kiszínesednek gyümölcs-gyermekei, s a szelid fagy édesre csípi őket a molyhos kabát alatt.

   Amint baktatott végig a kerten, szeme minduntalan megpihent az öreg házon: befutotta a vadszőlő már egészen, bogyóit rigók csipegetik, míg vérvörös leveleivel együtt le nem sodorja őket az első fagyos fuvallat. A ház előtt, a kicsiny virágoskertben büszkén virultak a nyári kert utolsó díszei, megannyi sárga virág: tátika, kúpvirág, dáliák. S a kedves krizantén-bokor is bontani készül szirmait, ahogy itt nevezik, a halott virág.

         Kosara megtelt, s karjára nehezedett, örömmel vitte kincseit, a tenyérbe gömbölyödő, jóízű almát, a szaftos körtét, a nehéz szőlőfürtöket. Markában vidám virágokból sebtiben összefogott csokor virított, kalapja mellé egy elhullajtott vadgalambtollat tűzött.
   Ment volna már, de még egyszer visszanézett: szinte látta, ahogy színesednek majd a levelek okkerre, rőtre s a barna, a vörös ezer árnyalatára, érezte, amint a hideg reggelek borzongása földre kívánja a fák lombruháját. Tudta, ahogy rövidülnek a nappalok, úgy fenyeget egyre inkább a fagy, fehérbe burkol majd mindent a dér, s mit a gondos gazda nem gyűjtött kosárba, kamrába, zsákba, lerázza a fákról a durva szél.

Vette hát kosarát – s mert jól végezte dolgát – fütyörészve ballagott tovább a rét felé e bőkezű, vidám öregúr, az Ősz.
www.rozsakunyho.hu


     

Nincsenek megjegyzések:

Szeptember

   Sietős léptekkel érkezett egy késő augusztusi hajnalon. A kapunál megtorpant, ott, ahol a reszketeg ribizlibokor elejtett egyet-k...