Almás pite

Mondtam, ugye, hogy az internetről recepteket kezeld fenntartásokkal? És ne pont élesben próbáld ki… persze, hogy sütök sütit, ne aggódj, nincs semmi baj… megoldom, tudod – mondta, és nagyot sóhajtva zsebébe kertésznadrágja zsebébe csúsztatta a telefont. Összeszedte a kerti a szerszámokat, lerázta gumicsizmáról a sarat.

Tekintete az októberi, vörösbe öltözött kertet pásztázta, s aztán kapta a kosarát: alma, füge, kakukkfű gyűlt bele, felszedett néhány friss diót is, ami a szomszéd kertjéből pottyant át. Nagy baj is lenne, ha épp az ő konyhájából nem kerülne ki két óra múlva egy tál sütemény – főként, amikor ilyen buja gazdagságot nyújt az indián nyár a kertben.

Kötényt kötött, tésztát gyúrt: azt a több, mint százéves receptet, amit még a dédanyja is sütött. Az évek alatt picurkát módosított csak rajta – úgy volt jó, ahogy. Míg a tészta a hűtőben pihent, almát reszelt, citromlével és vaníliával ízesítette a tölteléknek valót, finomra aprította a kakukkfüvet. A sütő már melegedett, gyors mozdulatokkal nyújtotta a tésztát a formába, kekszmorzsával hintette, és elegyengette rajta az ízletes almát – oly édes volt, nem tett bele cukrot, a lányok jobb szeretik így. Mazsola se került bele – az utóbbi időben többen kiszedegették belőle – akkor meg minek. A leeső tésztaszéleket újra gyúrta-nyújtotta, s a közben finomra darált diót mézzel és az illatos kakukkfűvel elkenegette rajta. Fölcsavarta, vékonyan csigabigákra szelte és a süteményre rakosgatta. Szép, gondolta, és mégsem egy egyszerű almás pite, gondolta, és a meleg sütőbe tette.

Aztán egy serpenyőt penderített, mogyorónyi vajat olvasztott, és azt a néhány fügét belekockázta, egyenesen a sercegő vajba. Mézzel megöntözte, és a hirtelen aranyra karamellizálódott édes gyümölcsöt ezzel le is húzta a tűzhelyről.

Nagyot sóhajtott, majd leült a konyhaasztalhoz – nehogy megégjen, inkább nem megy messze, mert még elfeledkezik róla – és előhúzott egy kopott fedeles kis könyvecskét a fiókból. Kinyitotta a könyvjelzőnél, lesimította a lapokat, eligazította szemüvegét.

    „…A férfi táncra kérte az asszonyt.

     Régi keringőbe kezdett a zenekar, a férfi kedvesen meghajolt az asszony előtt, karját nyújtotta érte. Az asszony biccentett, belékarolt és már el is nyelte őket a táncparkett népe.

     Senki sem figyelt rájuk, nem is láthatták volna talán, milyen gyöngéd, bátortalan mozdulattal fonta a férfi a karját az asszony dereka köré, mint ahogy azt sem, amint beleremegett az asszony az érintésbe, melykor ujjaik összeölelkeztek. Lágy dallam keringett körbe, forogtak a párok és velük táncoltak ők is. Szótlanul merültek el egymás pillantásában a tánc roppant közeli pillanataiban…

     A férfi csak nézte az asszonyt, azzal a csodálattal, amivel mindig is tette: bár a múló évek vékony barázdákkal csíkozták a kedves arcot, finomabbá formázták a makrancos frizurát, de teste, lányos, gömbölyded alakja a régi maradt – noha a ruha komolyságával sejteni engedte, hogy elszálltak az évek… de a szeme, az a macskaszem, zöld-kacér villanása, az még mindig a régi…

     Az az egyszervolt koranyári hajnal járt a férfi eszében, amikor először villant őrá az a szempár, és napokig nem hagyta nyugodni. Vergődött a vágy keltette bizonytalanságban, s hiába várt többre, mint egy forró pillantás, szíve sóvárgott egy új találkozás után, de azt csak egy messzi ősz hozta meg neki.

     Az ősz amolyan igazi, bánatos ősz volt akkor, napközben agg fellegek gyűltek és szomorkás esővel áztatták napokon át az erdőt. De az a vasárnap szépnek ígérte magát, a dombok mögül előkandikált a vágyott nap és percek alatt lesimogatta minden emberfiáról a pulóvert. Ott, a tisztáson csapta meg orrát az a kacér, fanyar illat, ami attól fogva rabul ejtette – s kergette hiánya majd’ az őrületbe.

   Aztán jött egy tél, egy borbafojtott éjszaka, őrült gondolatokkal, veszedelmesebbnél veszedelmesebb érintésekkel – és túl korai kijózanodással. Csöndpáncélt vont a hó az utcákra, valószínűtlenül világos volt a hajnal. A férfi az asszonyhoz hajolt, ujjával elsimította a szélborzolta tincseket és gyöngéden csókot lehelt az arcára. Egy pillanat volt csak, míg érintették egymást – csupán a hulló huncut hópihék lehettek fürkészei e látomásnak.

    Nem beszéltek erről többé soha. Kitüntetett figyelmét az asszony attól fogva szívesen, de mindenkinél hűvösebben fogadta, és ő nem tudta, mitévő legyen, Föl-föltörő vágyát visszafogta, szoros barátsággá szelídítette, amely barátság viszonzásra talált és fiadzott is, de az asszony közelsége újra s újra ugyanazt a vágyat ébresztette föl benne, mit akkor érzett, évekkel azelőtt, azon a réges-régi nyáron.

     Nézte az asszony nyakának ívét, ahogy hintáztak rajta az aranyszínű tincsek, s mint annyiszor, most is ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy csókot leheljen rá  -- de most is csak egy mosoly erejéig merészkedett.

     Az asszony visszamosolygott, átengedte testét a férfi akaratának, hagyta, hogy csak repítse a zene ütemére, csak úgy pörögjön velük a parkett, forogjon velük a világ. Így forgott vele akkor mindenség, azon a régmúlt, téli éjszakán, amikor először és utoljára fonták szorosan egymás köré karjaikat… s aztán a hó jóságos-deres palástot terített a tájra csakúgy, mint tétova lelkekre…

     Az asszony tekintete lassan az ifjú pár felé tévedt. Nézte az újdonsült férjet, arcvonásaiban, rezdüléseiben ismerős részletekre ébredt, kísérteties hasonlóságot mutatva. Ugyanaz a hullámos, gesztenyeszínű haj, a sötét, mesélő szemek, azok a kedves mozdulatok – a múltról meséltek mind: miből lettek a hamvas hajszálak…”

Jaj, a sütő! Olyannyira belemélyedt az olvasásba, hogy a sütőből áradó mennyei illatok: a fahéj, a karamellizált alma egybeolvadó finom aromája szólította, hogy itt az idő, a süteményt kiszabadítani a sütő forró öléből.

A meleg pitére kanalazta a ragacsos fügét, a serpenyőből ujjával kitörölgette az édes szaftot – lenyalogatta, senki sem figyelte árgus szemekkel. A tepsit asztalkendőbe göngyölte, a nagy kosárba rakta óvatosan. Pár perc alatt rendbe szedte magát, máris indult, időre ott legyen a sütemény, a könyve nyitva bámult utána. 

    „…A férfi a menyasszonyt bámulta áhítattal. Nem hitt a szemének: mintha magállt volna az idő: hiszen ismeri őt, a haja, a szeme, a termete… mintha Őt látná, mintha nem fogott volna rajta az idő.

     Még szorosabban ölelte az asszonyt, bátortalanul egymásra pillantottak. Észre sem vették, hogy megálltak, mintha földbe gyökereztek volna, körülöttük hullámzott a táncosok serege, ügyet sem vetettek rájuk. Csak nézték az ifjú párt, kéz a kézben, most először tényleg boldogan: az asszony menyasszony lányát csókolta éppen az ifjú férj.

     Az elsőszülöttje a férfinak.”