az Alföldön járván

Alig egy hónap telt el, s újra az Alföldön! A hosszú úton volt időm elnézelődni: végre látni igazi földeket, szántást, aztán belvízzel borított réteket, parlagon hagyott mezőket. Érdekes, s nekem csöppet sem idilli táj! Az ebédet egy kisvárosi kifőzdében tették elém: mondanám, felejthető. Legutóbb Oroszlányban kísértett meg a meggyszósz, igaz, ott a főtt hús mellé még pirított grízt is adtak volna. Nos, itt sem merészkedtem odáig, hogy megkóstoljam, bár ránézésre nem volt barátságtalan. Mégsem akartam közelebbi barátságba kerülni vele. Helyette egy kisebb darab rántott sajt nézett farkaszamat velem, meg egy kupac sült hasábburgonya. Azt mondanám, ugye felejthető, de nem. Mert az a krumpli, az finom volt! Jóízű, kellemesen volt megsütve, forró volt, ropogós, épp eléggé sós... lehet, hogy itt értenek hozzá?

A nap azután is kemény munkával telt, s bizony, készülődött már a világ vacsorához, amikor elindultam hazafelé. Hosszú, girbegurba út, végig a síkságon, a felhők meg olybá tűntek, mintha a látóhatáron hegyek magasodnának. Hegyek, miket soha el nem érek... Mire Szolnokhoz értem, mér majdnem lebukott a nap. A föld felett embermagasságú pára lebegett, abból emelkedett ki valami bevásárlóközpont fény-pettyekből összerakott színes sziluettje: félelmetesen földöntúli látványként tárult elénk... aztán az út egy lágy ívvel nyugatnak fordult, eltűnt az út a sötétségben, az Alföld aludni tért...