Egy asztalhoz ültettem a libaságokat

Bizony, nehéz helyzetben voltam Márton-napkor: a körülöttem élők nem igen eszeik meg a libát. Hát most aztán hogyan is legyen ez a liba-evészet, hogy mégse éhezzünk egész évben? Vettem egy szép kis libamellet, s megsütöttem libazsírban néhány karcsú csirkemell társaságában, finom fokhagymásan. S miközben ügyeltem, hogy a bőre szép pirosra süljön, ( nem feledve Kalla Kálmán legutóbbi jó tanácsait) azon morfondíroztam: vajon leánykáim gondolják-e, létezik-e a csirkének más része is, mint a melle, ami egy igen íztelen és jellegtelen húsdarab? Igaz, így sok mindent lehet belőle csinálni, míg a libamell és megsülve is jóízű libamell marad. Nos, volt a mosolygós mellecske mellé hagymás tört krumpli, birsalmamártás, ahogy az ilyenkor, novemberben dukál, aki meg nem vágyott libaságokra, annak ott volt a csirkemell, pőrén ( de állítólag igen zamatosan... ) A szép somlói bor mellett volt idő tovább szőni a liba-gondolatok fonalát, hiszen korán sötétedik, s aki nem tér aludni a tyúkokkal, az gondolkodhat kakasszóig is. Eszembe jutott a Péter sütötte libamell, párolt káposztával, amihez kértem még almakompótot is: alig bírtam el a jószággal, pedig gyerekadagot kértem. (Igaz, előtt egy tál ököruszálylevest kóstoltunk el némi benne főtt marhafarokkal, tormával, azután meg forró meggyes rétes érkezett...) Bede Robi barátom gödöllői libavacsoráról mesélt, már az előétel így szóban lefestve is mesének tűnt: cékla, libamáj, balzsamecet-krém, de a lényeget azért nem árulom el! És sorra rémlettek fel libalevesek maceszgombóccal, ludaskásák ropogósra sült töltött libanyakkal megkoronázva, vagdalt libamellek, hogy a mama-féle lúdlábtortáról már ne is álmodjunk... hiszen lassan a malacságok következnek el!