2017. november 7., kedd

A világ első magasban vezetett kerékpárútján


 Ezen a napsütéses reggel fél doboz kínai Red Bull-lal kezdődött – nincs benne buborék. Némi rizs, szójatej egy furcsa ízvilágú szendvics elfogyasztása után olyan járműveket indultunk felfedezni, amikkel eddig még nem volt dolgunk.

A „furcsa ízvilágot” most úgy kellett érteni, amint azt már párszor átélheti itt az ember: nem az, aminek látszik. Vagyis, pontosan az, csakhogy a látvány a mi agyunkban egészen mással párosul. Egy szendvics láttán, melyben salátalevelek, paradicsom szeleteke kelletik magukat némi majonézzel, nálunk nem kívánnának mazsolát. Azt meg pláne nem, hogy még egy kis kristálycukor is ropogjon a fogunk alatt. De nem lehet nem megenni.

 
 
Hsziamen metrója most épül, a „hamis metró” az út felett, zárt pályán haladó buszokból áll. Akinek nincs bérlete, zsetont vehet, azzal lehet belépni a területre – miután a poggyászt természetesen átvizsgálták. Fő a biztonság. A BRT területén dohányozni és köpködni tilos – nem is láttunk még ilyen feliratot. Míg a buszhoz eljutottunk, az utcán töméntelen, fehér ingbe és nyakig úttörőnyakkendőbe öltözött kisebb-nagyobb gyerekbe botlottunk. Csak mosolyogtam rajta, mert egy igazán dejavú élménykép jött elő a hetvenes évek elejéről: Pécsett töltött gyermekkorom bánatos idejében sorjáztak így a pajtások ki az iskolakapun. A kapu az utánvárosi lakótelep magas házai mellett volt: csupa emeletes betonképződmény, csupa piros nyakkendő. Csak itt meg kell szorozni mindent százzal – a gyerekekét, meg az emeletekét is. A buszon a helyi televízió adását élvezhettük, abból tudtuk meg, aznap kezdődött a pártkongresszus – valószínűleg emiatt volt az ünnepi öltözet. De kicsit repesett a szívünk, mert magunkban mi is ünnepeltünk, október 23-át, és a lélekben való emelkedettséghez nagyban hozzájárult az ünneplőbe öltözöttek hada.

A busz pontosan a korlát nyílásánál állt meg, gyorsan és pontosan haladt. Aki nem ismeri a nyelvet, nem fog egykönnyen elboldogulni ezzel a járművel, mert nem sok latin betűs segítséget nyújtanak. Csúcsforgalomban viszont, amikor hatalmas tömegek kívánnak utazni rajta, kiabáló alkalmazottak taszigálják be az embereket, a lehető legoptimálisabb helykihasználás érdekében.

A gyorsjárat előnye, hogy az utak felett megy, nem korlátozzák az autók a buszok útját. A magas, kék lábakon álló út alatt, ha nem fut másik út, parkokat, zöld felületeket vagy éppen a hibrid taxik töltőállomásait alakították ki.

Az elmúlt évben pedig elkezdték a magasban futó kerékpárút-hálózat kialakítását, a buszok alatt, az autók felett. Mi éppen egy Decatlhlon sportáruház felett kerestünk a kazalba hányt biciklik közül megfelelőt. Több éve vezettek be a városban a mi Bubinkhoz hasonló kerékpáros szolgáltatást, ám hamarosan sokkal jobb kondíciókkal jelentek startup vállalkozások, újabb és újabb kerékpárokat állítva szolgálatba. Most úgy néz ki, több a bicikli, mint az ember, és mivel ezeket nem kell visszatenni oda, ahonnan elvették, hanem bárhol ott lehet hagyni, népszerűek – és ott is hagyják őket bárhol, pont, mint eb a Szaharát. Gyerekek és felnőttek is vadásznak a lezáratlan kerékpárokra – pedig elég egy alkalmazást letölteni, és a használó nem csak egy hónapig ingyen használhatja a kerékpárt, hanem a megtett kilométerek arányában kedvezményekben részesül mindenféle online boltokban. Persze, nyelvtudás nélkül ez sem működik, és a biciklikért külföldi bankkártyával, sem készpénzzel nem lehet fizetni, csak applikációval. Így a turistákat szinte teljesen kizárták e szolgáltatásból. Egyes kerékpárokat úgy alakítottak ki, hogy már a tervezésnél gondoltak a rafinált kínaiakra: csupa olyan alkatrészből állnak, amelyeket semmi másra nem lehet felhasználni. Majdnem vandálbiztos bicikli – persze, ezzel bizonyos kompromisszumokra kell számítani.

No de nekünk volt alkalmazásunk, kínai kísérőnk, lett biciklink, mégpedig a nagyobb méretűből – mert sok olyan, hogy magam is úgy éreztem magam rajta, mint majom a köszörűkövön. Öt éve nem ültem biciklin – a műtét után egyáltalán nem esett jól ráülni, így a kerékpáromat el is adtam. De itt ezt nem lehetett kihagyni – és Gyuri biztosított róla, hogy felfelé egyáltalán nem megy az út – én meg hiába múltam el már fél évszázados, hát elhittem. Mert amúgy olyan út nincs, csak a mesében, és itt se volt, de az út egyébként kitűnő, széles, biztonságos, gyönyörű kilátással, tényleg profi módon kialakítva. Kerékpár-tároló helyekkel, nyilvános illemhelyekkel, nagyrészt árnyékban – ez, ugye, az ittenieknek fontos, akik, amint kisüt a nap, védik magukat a sugaraitól. Kellemes volt a városnézés két keréken, alig találkoztunk másokkal. Az információs táblák számunkra olykor értelmezhetetlenek voltak: nem csak azért, mert latin betűket sehol sem találtunk, de volt, amit nem igen tudtunk megfejteni. Vajon a „kalapácsot, fogót és csavart a hídról ledobálni tilos” jelzésű mit jelenthet valójában?

Az út jó negyven perc kerekezés után kényelmes kerékpárúton folytatódott a tengerparton. Itt kisebb baleset okoztunk, mert egy robogón ülő horgász olyannyira elbámulta a pálmák alatt kerekező szőke európaiakat, bennünket, hogy belerobogott egy bokorba.

Végighaladtunk gyönyörűséges parkokon, tengeröböl mellett, áthaladtunk egy hídon, megcsodáltuk a yachtkikötőt – aztán egyszer csak ott találtuk magunkat a megszámlálhatatlan sávos úton – és mentünk tovább. Egészen meglepődtem magamon, milyen magától értetődően kerekeztem be a kereszteződésbe, ahol innen is-onnan is autók közeledtek vészesen, kb. úgy lehetne elképzelni, mintha egy szép nyári délelőtt átbicikliznék az Örs vezér téren, amikor nem működnek a közlekedési lámpák. Így aztán mentünk tovább, mintha mindig is kínai biciklisták lettünk volna, egészen a százéves világító toronyig. Itt aztán megváltunk jó kis járgányainktól, mert a parkban kerékpározni nem szabad.

Igazán ezen a napon éreztem meg az igazán felszabadító és örömteli szabadság élményt. Azt, amikor nincs rajtam semmi felelősség, legfeljebb abban kell döntenem, hogy marhahúst akarok-e vagy halat enni, és mindent intéznek helyettem – én meg élvezem az életet. Nem rossz egyelőre, meg lehetne szokni.

 

Ha tetszett, kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!

 

Nincsenek megjegyzések:

Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

  Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Im...