Vasárnap a parkban - a Hong san Park

 

Eljött az a nap, ami egészen az enyém volt – azt hiszem, ekkorra bizonyosodott meg kisfiam arról, hogy sikerült asszimilálódnom, vagy legalábbis megértem már arra, hogy egy egész napra magamra hagyjon. Kénytelen volt, hiszen dolgozni ment, és nekem meg sok felfedezni valóm volt.

De e néhány nap alatt tényleg megszoktam már a közlekedést, a tömeget, és fel voltam szerelve minden olyannal, ami nélkül állítólag elveszhetnék – telefon, mobilnet, térkép, ilyen-olyan alkalmazás, amelyek nélkül egy kínai ki se teszi a lábát otthonról.

Vasárnap lévén, s mert napok óta nélkülöztem a madárcsicsergést – no és mert a verőfényes napsütésben volt részünk,  ki akartam használni, a Hong san parkot jelöltem meg úticélként. Pompás alkalmazás mondta meg, hogy 22 perc alatt tudok odasétálni – ami persze, csak akkor lenne igaz, ha egyetlen egy kínai sem járkálna az utcán, én meg nem bámészkodnék, fotózgatnék. De támpontnak azért jó, és a sétán volt a hangsúly, és két hete dinnye méretűre dagadt bokámról sem igen akart múlni sem a duzzanat, sem a fájdalom – a napi 10-15 km gyaloglás és az éjjeli borogatás ellenére – , a kényelmes tempójú séta tehát adta magát.

 

 A Hong san park tulajdonképpen egy sziklatömb, amit több buddhista szertartási épület található, növények sűrű szövevényében. Az egyik épületben éppen szertartás folyt, nem vagyok járatos a buddhizmusban, de az órákon át hallható bánatos, monoton dallam, amely messzire elhallatszott a parkban, igen jó aláfestése volt a park hangulatának, segítette az elmélyedést a növények világában.

Lépcsők, kövek, kisebb és nagyobb vízfelületek váltják egymást, ahogyan azt a kínai kert megköveteli. Ahogy lépeget az ember egyre feljebb, s feljebb, úgy tárul elő a város képe – míg végül, a legmagasabb pontra emelt kilátóból 360 fokos panorámát láthatunk. Nagyon vágytam erre, mert szeretem látni a valóságban azt, ami fentről „térkép e táj”. A ragyogó napsütésben most messze el lehetett látni: a halászhajókat, a parti őrség hajóit – ne felejtsük, a vizeken itt véget ér a szárazföldi Kína területe, és onnan már Tajvan kezdődik. Messzi szigetek körvonalai rajzolódtak ki, nyugat felé pedig a messzeségben húzódó hegyvonulat tekintélyes karéja, volt hát mit szemlélni bőven. A hegytetőn orchideákkal, golgotavirágokkal és egyéb szépségekkel teliaggatott teakert is várta a leülni és szusszanni kívánókat.

A park minden egyes pillanatban gyönyörű képpel tárul elénk, nem győzök betelni soha a kínai kert eme jellegzetes vonásával, hogy mindig olyan képet mutasson, mint egy festmény. A sűrű dzsungel madárdaltól hangos, és alig hallatszik fel a város moraja, míg az utcákon hömpölygött a tömeg, ide alig akadt ember, aki felmászott. Nem bántam, mert szeretek a növények közt magam kószálni. Ismerkedni olyanokkal, amelyeket magamfajta odahaza legfeljebb a képeskönyvekben vagy a melegházban csodálhat. Itt van például a hernyóselyemfa (Ceiba speciosa), amely volt kedves megtisztelni azzal, hogy me, csak erősen tüskés gyönyörködhessek, hanem épp e hónapokra időzítette virágzását.

Azért itt-ott akadt látogató, és egy kisebb csoportosulás is támadt, míg kikerültem volna őket, ékes kínai beszéddel, ám annál beszédesebb mozdulatokkal adták tudtomra, jó lesz, ha kikerülöm ezt a bokrot, mert alatta igen csak mérges kígyó tanyázik. És tényleg, ott tekergett egy méregzöld valami… és eszembe jutott, olvastam két éve, hogy errefelé laknak ilyesfélék… tényleg igaza volt kisfiamnak, hogy zárt cipőben sétáljak a városban…

A Hong san park különlegessége, hogy egy alagút vezet át alatta. Ma csupán arra szolgál, hogy át lehet jutni rajta egy másik városrészbe gyalog, vagy kerékpárral. Ám ez volt az első világháború óta a város óvóhelye, melyet a japán támadások idején több éven át használtak. Bejáratát egy hatalmas szikla, s arról leömlő vízesés vigyázza – a figyelmetlen szemlélő talán észre sem veszi a nagy szikla mögött megbúvó nyílást. Az alagútban ma képeken tekinthetjük meg az óvóhely és a háborúk történetét, valamint a kínai hadiflotta és légierő gépeinek fotóit. Hogy Kínában ma is az oktatás mindennapos része a honvédelem, arról is tanúskodnak a képek: megtudhatjuk belőlük igen szemléletesen illusztrálva, mit tegyünk vegyi- vagy atomtámadás esetén, akár otthon, vagy ha az iskolában, az utcán érne bennünket. Hogyan kell viselkedni bombatámadás esetén, vagy vegyi fegyverek bevetése után. Egyszerre ijesztő és tanulságos látni, hogy a mai napig is rendszeres gyakorlatokat végeznek, a város közúti alagútjai, az épülő metró, a mélygarázsok egyben óvóhelyül is szolgálnak, ha a helyzet úgy kívánja.

 

Ha tetszett, olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!