A vonalak esztétikája

 

 

 

Amikor első ízben érkeztem Kínába, máris egészen elveszettnek éreztem magam. Míg eddigi utazásaim során olyan helyekre jutottam el, ahol mindig sikerült valamilyen módon megértetnem magam, rá kellett döbbennem azonnal, hogy itt esélyem sincs. Nemhogy egy pohár vizet kérni, vagy megtudni, melyik a bejárat vagy a női wc. Egy egészen furcsa tudatállapot, mintha az ember visszalépett volna egy kicsiny gyermekkorba.

 

 

Elég nehéz úgy venni reggelit, ha nincs a pultban semmi, a falon pedig egészen minimáldizájnban, jópofa kis fa lapocskákon teszik közhírré a kínálatot. Csupa meglepetést tartogat! :-)

Az azóta eltelt másfél évben szorgalmasan látogattam Horváth Janisz kínai kalligráfia óráit a Keleti Nyelvek Iskolájában. Janisz nem csak a vonalak esztétikájának varázslatos titkait tárta fel előttem, bevezetett a kínai kultúrába, miközben az ecset táncoltatását gyakoroltuk. E csöppnyi tudással felvértezve már egészen másképpen tudtam körbe nézni. Örömmel fedeztem fel ismerős írásjegyeket, és már nem zavart, hogy nem értem – ha eléggé szorgalmas leszek, egyszer majd az is sikerül.

A kínaiakat egyébként nem zavarja, hogy idegen vagy: simán beszélnek hozzád, nem tudom, mit gondolnak: érted-e vagy sem? Persze, a legtöbb kínai nem beszél más nyelvet, csak a sajátját. Aki tud egy kicsit angolul, az angolnak egy kínai változatát beszéli, egészen érdekes akcentussal és kínai analógiára, de ővelük azért valamelyest el lehet boldogulni.

 

Janisz tanár úrtól tanultak szerint is álmélkodom a plakátok, a feliratok szépségén, öröm minden olyan pillanat, amikor ismerősként csodálkozhatok rá a nagy pecsétírásra, és az írásjegyek vonalesztétikájára a plakátokon, üzletek feliratain. Kedvtelve nézegetem a kőtáblák feliratit: ilyesmik szövegeivel ismerkedünk, ezeken oly sok kedves karakter köszön vissza rám! Hát még amikor egy-szép szál késői sásliliom billegeti magát, bele a képbe…

 

A szomszéd utcában csuda kis ócska árkádok alatt pont kalligráfus boltok bújnak meg. Ecsetek, dörzskövek, pecsétnek való zsírkövek, finom papírok garmadája. Gyönyörűséggel töltött el látványuk, nem győztem betelni velük: ennyi szépség – pedig van nekem odahaza több ecsetem, dörzskövem, tusom és kövem is: legfeljebb rizspapírt vinnék haza… a boltos örömmel fordult hozzám, mutatta, milyen jópofa kis írótáblája van: olyan „papír”, amire vízbe mártott ecsettel lehet írni, a víz nyoma

fekete lesz rajta, majd amint megszárad, eltűnik – gyakorolni igen jó találmány.

Nem gondolhatta, hogy egy szőke idegen ismeri, és felém nyújtotta az ecsetet. Elfogadtam, és kanyarítottam néhány ismert írásjegyet a papírra. Nagyot nézett, előhívta az üzlet mélyéről a társát, és elővett a polcról egy könyvet. Felütötte és rámutatott egy oldalra. Mesterem jóvoltából ismertem a dörgést, hasonló könyvekből másoltunk az óráin, így azt hiszem, tökéletes vonássorrenddel írtam néhányat – a kínai boltos nem kis meglepetésére. Tapssal jutalmaztak, barátsággal váltunk el, papírokért aztán később vissza is tértem - ők pedig apró ajándékkal kedveskedtek.

Sziszi kis egyszobás magániskolájába is ellátogattunk, ahol kisdiákokat tanít délutánonként. Ahogy sikerült megértenem, itt is vannak nehézségek, sok a sülön segítségre szoruló gyerek, akiknek szükségük van arra, hogy az iskolai oktatást kiegészítsék. El is gondolkodtam rajta, vajon egy diszlexiás vagy diszgráfiás hogyan boldogul Kínában? Megkért, egy fotó erejéig álljak a táblához, jót tenne így, tanév elején az imidzsnek, ha egy európai lény is felbukkan nála. Nosza, legyen, ilyen még úgyse volt! Itt a táblán kellett írásjegyeket másolnom – Sziszi nem tudta, hogy van róla némi fogalmam, így őt sikerült meglepnem vele. Nagy tisztelettel búcsúzott a végén.

Jómagam pedig azóta még nagyobb figyelemmel és lelkesedéssel veszek részt Janisz tanár úr óráin, hiszen az az öröm, amikor egy-egy részletet felismerek egy írásjegyben, amikor sikerül a lekváros üveg cimkéjéről bemásolnom a telefonom szótárjába a növény nevét, semmi máshoz nem fogható. Egy egészen új világ nyílt meg előttem: ahogyan azt Ludwig Wittgenstein mondta: „Die Grenzen meiner Sprache sind die Grenzen meiner Welt.” – itt még inkább igaz. Józan ésszel be kellett látnom, hogy az életem hátralévő része túl kevés ahhoz, hogy a nyelvet magamévá tegyem, így hát marad a vonalesztétika, a kalligráfia művészetének gyakorlása – ami a Mester szerint meghosszabbítja az életet! – és az, amit így, magam megfejtek a kínai nyelvből.

 

Ha tetszett olvasd el a többi bejegyzést is, és kérlek, ajánld másoknak is, akik szívesen barátkoznak más kultúrákkal! Látogass el honlapomra is, ahol sok-sok érdekességet találsz, belelapozhatsz könyveimbe, megtisztelsz egy dedikált példány vásárlásával. Virágos világomból csak egy kis kitérő az oly messzi Távol-Kelet!