Gyerekkori emlékeim fűznek Rákoshoz, pontos megnevezéssel a Felsőrákosi rétekhez. Akkoriban itt, a város szélén kertészetek sorakoztak, szorgos kezek termelték a zöldséget, virágokat. Nagyanyám és a közvetlen szomszédok mind virágot termesztettek, ma azt mondanánk, fenntartható biokertészkedést folytattak. Akkoriban azt csinálták, ami természetes volt, ami adott volt ahhoz, hogy a zivataros évek után megéljen a család a nem túl nagy földterületeken.
Belterületi szántók voltak ezek, és itt lelt helyet a Fővárosi Kertészeti Vállalat is, éppen a szomszédságban. Egyszer majd mesélek arról, milyen élet volt akkor, amikor kerítés nélkül nőtt a rózsa, az őszirózsa, a búzavirág, és hajnalanta kosárban cipelték át a síneken a temetőhöz. A szegfűszagú üvegházakban mezítláb segítettem csokrozni, plumózát vágni, cikláment vetni szemenként.
Hosszú és szép mese lenne ez, de most a komposztálás fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. Hogy ez miért jutott eszembe éppen most? Tekintettel a körülményekre, sokat sétálunk anyukámmal a Rákos patak partján, és oda a Főkert komposzttelepe mellett visz az út. Napról-napra megfigyelhető, hogyan kezelik a komposztnak valót, mi történik vele. Megtekintheti bárki, hogy a cég által gondozott budapesti parkokból begyűjtött élő anyag miként változik életerőt adó komposzttá! Kertbarátoknak, kerttulajdonosoknak évek óta regélek arról, hogy mennyi földi jó van a kertben, amit nem szabad „zöldhulladék”-ként kezelni. Ezt a szót mi találtuk ki, és nem is értem, miért nem „zöldérték”-nek neveztük el.
A kertben keletkezett felesleget sokan elégetik, behajigálják a patakba, vagy műanyag zsákokba gyömöszölve várják vele a „járatszerűen működtetett” zöldhulladékos autót. Pedig ott lenne a jó megoldás, a komposztálás! Van, ahol az önkormányzat különféle komposztáló alkalmatosságokkal segíti elő a szándékot. A „hogyan komposztáljunk” kérdésre könnyen meg lehet találni a választ, de ajánlom jó szívvel Krumpach Erzsébet: A bőség kertje című könyvét hozz, aki még tétovázna.
Most van idő elgondolkodni azon, hogy ami a kertben megtermett – legyen az levágott fű, levágott gally, elszáradt virág, miért kell elszállítatni? Ha jó esetben így egy nagy komposzttelepre kerül, akkor jó helye van, de ezt megtehetjük otthon is.
Nem, a komposzt nem ronda.
A komposzt nem büdös.
A komposztban nem laknak patkányok.
De ne hagyjuk kárba veszni azt, ami kincs, ami a föld java, amire vizet, energiát áldoztunk. Adjuk vissza a földnek, ami az övé!
Éppen ezért örvendtem nagyon, amikor a család fiatal tagjai, akik Budapest belvárosában élnek, arról meséltek, hogy közösségi komposztálóba viszik a kicsinyke komposztálni valókat, leginkább konyhai zöldségmaradványokat. Regisztráltak, elkerekeznek, elhelyezik. És egyre többen tesznek így – elmondásuk szerint van, ahol várólista van, mert nem fér el olyan sok komposztnak való, mint amennyit vinnének.
Bravó, fiatalok, csak így tovább! Tiétek a jövő, ez a fajta hozzáállás örömmel tölt el, hogy nincs elveszve még semmi. Hogy Ti, a nyüzsgő város rengetegében felismeritek azt, amit, sajnos, a mi generációnk egy része nem tud magáévá tenni. Büszke vagyok rátok, mind, akiket látok magam körül, akiktől sokat tanulhatunk környezettudatosságból.
Hálás szívvel, mindannyiunk nevében köszönöm nektek, ismeretlenül is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése