Péter, nem ebben állapodtunk meg.
Igaz, még gyermek az idő, de töltöttem egy pohárral a borodból, a somlóiba folyik a könny… nem jó ez így, nagyon nem.
Annyi tervet szőttünk az utolsó találkozásunkkor! Majd, ha visszatér a normális élet, vagy legalábbis valami hasonló. A legújabb kocsonya-kompozíciót kóstoltuk, mennyi lehetőség van benne, mondtad.
Te adtad nekem az „ehető virágok nagyasszonya” titulust. Magadat
árokparti marketingesnek nevezted, és kifutó modellnek – ezt a jelzőt magamévá
is tettem. Együtt találtuk ki a közös termékeinket, imádtad a fotóimat. Munkakapcsolatnak
indult – mikor is?... történelem előtti időkben – és igaz barátsággá vált.
EMBER, csupa nagybetűvel, igaz, becsületes, és szívbéli barát. Általad
ismerhettem meg Salánki Sanyit, Kalla Kálmánt, Bergmannékat, Kiss Domonkos
atyát… soroljam még?! Nem volt más, akivel annyi időt töltöttem volna kies autópálya-parkolók kávézóiban, mert a nagy autóval ott tudtál megállni... milyen tartalmas és mély beszélgetések tanúi lehettek e helyek... Alacska, Sasfészek, Tárnoki pihenő...
A Noszlopi Gasztroakadémiát megakasztotta a rendkívüli állapot, a várbéli előadások, a Márai Szalon már a múlt ködébe vesztek, ahogyan rég nem álltunk együtt közönség elé sem.
A könnyek többször is velünk voltak. Emlékszem, amikor meghallottam a rádióban vörösiszap katasztrófát, hívtalak, zokogtál bele a telefonba – és néhány évre rá a könnyekkel küszködtél, amikor végigvittél a megújult Devecseren.
A nyáron is sírva beszélgettünk, amikor nekem bedőlt a virágokba vetett minden bizalmam, bezárták minden megrendelőmet, te azt mondtad, ilyet még nem élt meg a noszlopi kocsmáros, hogy van étel, van vendég, van szakács – és nem lehet kinyitni az ajtókat.
És legutóbb is ott voltak a könnyek, mesélted, láttad dobozból enni az elviteles ételt a parkban, a törzsvendégek, vasárnap délben, dzsekiben, szélben, hidegben… vajon nekünk való ez a világ, tűnődtünk…
Annyian vannak már odaát. És egyre többen. Nem igazság, hogy most már Te is onnan tekintesz ránk.
Amúgy az utolsó üveget bontottam ki a borodból. A Somlói borok kedvelőinek, a Lucullus Fogadó pincészetéből.
Ég Veled, Péter! Találkozunk!
„…Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána…”
(Reményik Sándor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése