Távol, a Vendvidéken

Amikor ide utazik az ember, tényleg úgy érzi, nagyon távol van. Vagy csupán azt: mégis milyen nagy ez az ország. Három és fél óra elegendő ahhoz, hogy az ember át is értékelje magában az életről alkotott gondolatainak egy részét.

Jártam már erre, több ízben is: amikor a gyerekek kicsik voltak, szerettünk kempingezni. A szükség hozta ezt  a nyaralási formát: mert négy gyerekkel ez tűnt megfizethetőnek, de élveztük akkor is. Biciklivel barangoltuk be az őrséget, a Vendvidéket, csuda természeti szépségeket látva. Nem tudom, milyen lett volna négycsillagos hotelekben nyaralni - sőt, azóta se tudom, de errefelé ilyen nem is létezik. Van viszont csend, tiszta levegő, békés vidék. Kerítés tövében legelésző őzike, a fenyves mellől bámuló szarvas. Fekhetsz a fűben, bámulhatod a csillagok végtelen tengerét, és annyi- de annyi hulló csillagot.

Olyan békés és emberi minden. Egyszerű, és természetes.

Most éppen Gyenes Csillák orfalui birtokára igyekeztünk, hétvégi programot szerveztünk. Mivel egy ideje csak elvétve vagyok kíváncsi a nagyvilág híreire, így az sem jutott el hozzám, az érkezésünk előtti éjjel egy példátlan vihar csapott le a könyékre. Még sosem láttunk ilyet -mesélték a nénik a szalafői bezárt kocsma előtt - csak úgy jött, és vitte a zsalut ablakról. Talán csütörtökig nem lesz áram sem, mondták olyan nyugalommal, mintha csak azt mondták volna, kinyílott a tulipán.

Kicsit el is szégyelltem magam, hogy tulajdonképpen egy kávét szerettünk volna inni - miközben a falubélieknek mindenhol kisebb dolguk is nagyobb volt annál, mint holmi szórakozott idegeneknek kávéról gondoskodni. Úgyhogy máris felajánlottuk segítségünket, mert minden kéz elkélt: ki fűrészelte az útra dőlt fákat, ki gallyazta, mások mentették a menthetőt, vagy éppen aggregátort helyeztek üzembe. Mások aggregátorért indultak - ha sikerült kideríteni, hogy 100 km-es körzetben hol lehet még fellelni egyet - mindezt persze áram, telefon és olykor térerő nélkül.

Talán nem is tudjuk igazán értékelni, mennyire el vagyunk kényeztetve a nagyvárosban, vagy egészen közel hozzá... mennyire ki van szolgáltatva a körülményeknek és a természet szeszélyeinek az, aki ott, ebben a mesés szegletben él...

Mégsem katasztrófaturistának éreztük magunkat, hanem  jó barátnak, akit szívesen látnak.
Egy ilyen birtok a nehézségeivel pedig maga a paradicsom. Igen, az a földi paradicsom, amelyben az ember igazán otthon érzi magát. Ami egyszerű a maga valóságában, amit Fekete Istvánt olvasva képzelünk magunk elé. Elénk szaladt két kutya, de láttunkra megszelidültek, (másnap az ölembe fészkelték magukat, mosolygós kutyaszemeik csak úgy ragyogtak).

Dombok, erdők és lankák, rétek és kaszálók, az aszály ellenére harsogó zölden.
Mintha az elmúlt húsz évben is semmi se változott volna, mintha megállt volna az idő.
De tényleg megállt, mert ahogy aztán leültünk az öreg almafák alá, kortyoltuk a friss gyógynövényektől illatos teát, megszűnt a világ - vagy csak elhagytuk magunk mögött. Élveztük az ittlét minden percét.
A napsütést, a szellő simogatását, a méhek zümmögését - mert van ám itt méhészkedés is.

Aki még nem járt erre, egyszer nézzen el mindenképp. Sok-sok gondoltot ébreszt egy néhány napos vendvidéki kóborlás. Úttalan utakon, végtelennek tűnő erdőkben, olykor szinte a csontig hatoló csendben megérint a nyugalom és a határtalanság érzése.
Ki kell próbálni, meg kell mutatni gyerekednek is, amíg még lehet. Amíg van Nemzeti Park, amíg vannak itt ilyen emberek, mint Gyenes Csilláék.

Nézzétek meg Orfalut, Apátistvánfalvát. Látogassatok el a csodás Kétvölgybe, a Miseúton át Felsőszölnökre. Gyalogoljatok fel a Hármashatárhoz, vagy a számos tanösvény egyikén.

Meséljétek majd el, milyen volt.

A májusi erdő érintése

A virágzó repcetáblák belesárgállottak az dombok üde zöldjébe. Apró bárányfelhők kergetőztek az égen, az utat lepkevirágú vadrózsa szegélyezte. Aztán elmaradtak a mezők, egyre sűrűbb lett a cserjés, s azt is felváltotta a bükkös.

Égig meredeztek a karcsú gyertyánok, bükkfák, sudáran, méltóságteljesen, törzsük szürke kérgét végigsimítva szinte érezték az időt, a múló idő növelte apró, finom ráncokat. A bükköst különös, édes illat lengte be, édes volt s egyszersmind ismerős és mégis különös: a virágzó medvehagyma semmihez sem hasonlítható, izgató illata. A bükk-templom libegő levelei közt bekukucskáló napsugár  táncot járt a leveleken, s fehér virág-bóbitákon, s így olybá tűnt, mintha friss hó lepte volna be az erdőt. Amíg a szem ellátott, mindenfelé csak csillagvirágaival  tündökölt a medvehagyma. A madarak tavaszi dallamokat csicseregtek vidáman, hangjukat vétek lett volna megzavarni.

Ők ketten ballagtak egymás mellett, szótlanul. Nem mondták ki, de egyiküknek sem volt szíve az erdő hangját megérinteni. Lépkedtek, talpuk alatt csikorogtak a fehér kövek, csak szőtték közben gondolataik fonalát. Az út gyönyörű hegyoldalban kanyargott, a mohás sziklák rátámaszkodtak itt-ott a meredekre, s fehér medvehagymásból olykor kis tarka virágok tűntek elő. Nagyvirágú, illatos ibolya, hajolt le érte az asszony, s aztán amott csüngő, sárga virágú kankalin, vadárvácska, s kisvirágú fűzike, mutatta.

Egyszerre megzörrent a távol, s két őzgida alakja rajzolódott ki. Végigsiklott rajtuk a lombon át beszűrődő napsugár, aztán a riadt vadak tovaszökelltek. A férfi meg az asszony, néztek utánuk, míg el nem nyelte őket az erdő zöldje. Az a zöld, amit talán a festő ecsetje tud csak visszaadni, ami májusban a legszebb: a zöld tengernyi árnyalta festette be az egész világot, amely átölelte őket ott, az erdő mélyén. Szinte fürödtek a zöld ragyogásban, csodálták a természet gazdag színpompáját: azt a pompát, amit mások talán csak egyszerűen zöld erdőnek neveztek. A férfi aztán az asszonyra pillantott, aki megbabonázva állt – talán azt szerette volna, ha elnyeli őt ez a tavaszi gyönyörűség, a természet lágy öle. Szemében visszacsillant egy kóbor napsugár, s pajkosan incselkedett az erdész pillantásával. Aztán egymásra néztek, tudták, menni kell tovább, hiszen az út még hosszú, s olybá tűnt, hogy a nap lassacskán már a hegy mögé készülődik. Nicsak, mi ez nesz, ez a furcsa zizegés? Vadmalacok, mutatott előre az erdész, s valóban, az úton ott téblábolt hét csíkos, pici vadmalac. Túrták a földek, vékony hangon röfögtek, s ügyet sem vetettek arra, hogy a közelben két ember nézi őket mozdulatlanul. Ám valahol a bozótban kiszimatolta az anyjuk, s egyetlen horkantással jelzett kicsinyeinek, akik abban a szempillantásban futásnak eredtek, szedték aprócska, ügyetlen lábaikat, s eltűntek a hívatlan szemek elől. A kis család mozgolódása még sokáig hallatszott a lombok védelmező takarásából.

Hiába szaporázták lépteiket, s az út egyre csak fogyott, szép lassacskán rájuk esteledett. Egyre fakóbb árnyak szűrődtek a fák közé, a madarak is másféle muzsikába fogtak...........