az a bizonyos kalács...

...amelyről első hallásra senki sem hiszi el, hogy isteni! Az édes kalácstészta hajszálvékony szalonna-szeletekkel felcsavarva, sóba, köménybe hempergetve, és szép türelmesen ropogósra sütve... na, ebből soha nem tudok eleget sütni!
Így volt ez most is, és mára már csak az emlékek maradtak belőle, amikor már idehaza a Rózsakunyhóban hozzáláttam a virágok további kandírozásához: körömvirág, árvácska, aromás fűszernövények nyíltak mára!

füstös-karamell illat, most már igazán!

A kosárból kikandikáló eszközöket ott senki sem ismerte. A nyelek láttán valamilyen kerti játékszerre tippeltek, valójában egy kicsit bohókásnak is gondoltak: mikkel megyünk is mi nyaralni... fanyelű valamik, amiket aztán elő sem veszünk...
De mire a háziak előkerültek, már fehéren izzott a parázs, és kellemesen éreztük magunkat: aznap csak úgy harminc fok volt, árnyékban. De a helyi olaszrizling kellően hűvösen simogatott belülről! Szépen felcsavarodott a  jó kalácstészta a dorongokra, meghempergőzött cukorban, azután a parázs fölött igyekezett szépen kelni, sülni, pirulni... egy kicsit talán a tűz lehetett volna lágyabb, mert az első kalácsok kicsit túlperzselődtek, de sikerben így sem volt hiba! Azon forrón kapkodták a kezünk alól!
Pedig az igazi meglepetést, a saját specialitást a végére tartogattuk, az volt aztán az igazi, a nap megkoronázása! Egy csúcs élmény mindenkor... de erről majd legközelebb!