Mesélek a bornak - Legyen neked zweigelt

 

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Azt mondják, szép nekrológokat tudok írni. Olyan mosolygósat. Hát nem tudom, de azért nem a legjobb, hogy a blogom lassan teli lesz velük. Hogy annyian vagytok már odaát.

Persze, ahogy az ember évei száma gyarapszik, úgy lesznek egyre többen múltidőben. Mi meg maradhatunk együtt a hiányukkal. Meg a szépen megírt búcsúszavakkal.

Üldögéltem a rakparton, csöndesen úszott előttem a nagy folyó. Szeretem. A változásait, a hullámain táncot járó fénycseppeket. Csak nézni szeretem őket, minek írjak tóluk, költőink már szépen megénekelték őket: mint megannyi tündér, láthatatlan sarkantyúik pengése.

Megint eggyel több barát emlékét őrzi a folyó. Földi maradványait méltósággal nyelték el a habok. Ringatózó virágok úsztak utána, szép volt, mint mindannyiszor. Olyan furcsa szép, amikor sírsz, mert szomorú. De a szomorúságában szép. Közben meg arra gondolsz, hogy a harang érted szól. Érted, értem, érte, mindannyiunkért, akik egymás után veszünk el szépen a habokban. Csak a sorrend, a sorrend nem mindegy.

Edittől a legszebb szüreti emlékeket őrzöm. És épp szüret idején gondolta úgy a Teremtő, hogy itt kell hagynia ezt a furán felfordult világot.

A Dunára néző nagy domboldalon napoztak a szőlők. Nem valami nevezetes borvidék ez, de nekünk kedves volt. Épp elmúlt a tél, csattogtak a metszőollók. Addig a szőlőmetszést tankönyvből ismertem, itt leltem rá a váltócsapos metszésben lévő örömre. Belefeledkeztem, szememmel minden rügyet megsimogattam, beszélgettem velük. Olyanok voltak, mint egy-egy kis babácska, akiből szép élet serken. Estére éreztem csak, hogy ujjaim lefagytak, arcomat pirosra csípte a hideg.

A venyige egy része máglyán végezte, és zacskóba szedtem tiszta venyigehamut. Szakács barátom kérte először, hogy gyűjtsek neki, mert ez a legjobb ízesítője a panelnyolcadikon főtt bográcsgulyásnak. Egy evőkanállal kell egy fazékba. Tényleg volt benne valami báj, valami plusz íz, így aztán magamnak is vittem kis dobozba. Titkos összetevőként került olykor a pörköltbe, főleg vadhoz, ha éppen nem volt kéznél igazi tűz.

A hosszú szőlősorokat rózsák vigyázták. Nem mindet, csak minden harmadikat. Innen tudták a gazdák, kinek, hol kezdődik a szőlője. Különféle rózsák voltak, tehát lehetett tudni, a tearózsa utáni második sorban kell folytatni a munkát. Vagy, hogy a vödör a bordó rózsa sorában még megvolt. Persze, ezek a rózsák nem holmi útjelző- vagy díszítőelemei voltak a szőlőnek, hanem növényvédelmi okokból kerültek oda leginkább. A rózsák érzékenyebbek, ezt a Kis Hercegből is tudjuk, és így előre lehet gondoskodni a védelemről. Meg amúgy szépek is, tényleg. Rózsák és szőlő. Boldogság.

Színesedtek a szőlők, közeledett a szüret, összejöttek a barátok. Ott mindig mindenki derekasan kivette a részét a munkából. Egyszer sem láttam lazsálni vagy elsunnyogni senkit sem. A legkisebbek is segítettek, apró kezeikkel serénykedtek. Hordták körbe a pogácsás kosarakat, átbujkáltak a drót alatt, olykor hosszú ideig kerestük őket, mert elcsatangoltak. Ez is a szürethez tartozott, a szőlőbújócska.

Nem tudom, Edit hogy csinálta, de ilyenkor hatalmas kosár pogácsákkal érkezett. Valószínűleg egész éjjel sütötte a pirinyó konyhájában, hogy reggel aztán betegye a wartburgba a vödrök meg az ollók mellé. Ha szüretre gondolok, ma is érzem a szőlőskertek mézes illatát, amibe ott keveredik a jó meleg pogácsa-aroma.

Pölöskei muskotályos szedtünk, meg zweigeltet. Én ez utóbbit szerettem igazán, szedni is, meg kavargatni a nagy kádban, amíg a héján erjedt. Szerettem a szép leveleit, a tömött fürtöket. A pogácsa mellé egy-egy szem ráncos bogyót kaptam be, a legjobb szüreti házasítás volt így a számban.

A bor aztán szépen fejlődött a pincében, a család gondoskodott róla, hogy jól legyen. Hozzánk kannában került, „kannás bor”, mondták róla a gyerekek. A kannából aztán szép ívű üvegkancsóba töltöttem, az asztalra már így érkezett.

Egyszerű bor volt, tiszta és egyenes. Benne volt a nyár, némi cseresznyés vagy meggyes felhanggal. Nem kerestünk benne nagy szavakat, mesélős volt, mindig mesélt egy megélt nyárról. Amikor eveztünk a fák közt a kiáradt Dunán, kavicsokat szedtünk vödörszámra az aprónéppel. Mesélt a nagy kirándulásokról és a tűz melletti estékről – mert a boton sült szalonna nagyon szerette azt a zweigeltet. Mesélt átbeszélgetett csillagos estékről és hosszú erdei túrákról. Maga volt az igazság. A tiszta, egyszerű igazság. Meg a nyár.

Most, hogy ott ültem a rakpart kövein, néztem a hullámokat, szinte ott éreztem a számban annak a jó zweigeltnek az ízét. Kár, hogy nincs velem itt belőle egy palack, stílusos búcsúzás lett volna. Lehet, furcsán venné ki magát, hogy itt ülök a csinos kis fekete ruhámban, a magassarkút lerúgva vörösbort kortyolnék, de valószínűleg senkinek tűnne fel. Talán azt is csak én láttam, hogy a víztükör bolti virágokat ringatott, köztük az én kerti, boldog rózsaszálaimat. Miért ne hozhattam volna egy búcsúbort is ide, a folyópartra? Egy szép zweigeltet, egy búcsúpohárral.

Mesélnék a bornak, így meg csak a folyó issza a szavaim. Sose kérdezd, kiért szól a harang. Értünk szól.

Idézet: John Donne

Mesélek a bornak - Wachau, Fertőboz, Budafok és a zöldveltelini

 

Vegyél elő egy üveggel a legkedvesebből – ehhez most jó szívvel ajánlok egy wachaui zöldveltelinit. Mesélek a bornak, olvasd.

Cikket kellett írnom a legkedvesebb szerkesztőm kérésére. Randizóborok, borajánló nőknek és férfiaknak, ez a volt a téma.

Az írást gyorsan kimaszkoltam, nem volt ezzel semmi gond, borajánlásban egy ideje verhetetlen vagyok. Legalábbis azt hiszem magamról, mióta elvégeztem a sommelier iskolát és végiglátogattam –egy kivételével – kis hazánk összes valamirevaló borvidékét. Meg a határon túl is, ameddig a pénztárcám elért.

Miután letisztáztam, szép annak rendje és módja szerint felhelyeztem a felhőbe, és becsuktam a számítógépemet, elméláztam. Ezek ismeretében, milyen bort javasolnék tényleg egy randira?

Rég nem voltam randin, így most tényleg a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Mivel ezt már leírtam, és hamarosan olvassák is az én hűséges és lelkes olvasóim, itt most konkrétumokra kellene hajtani. Mondjuk, elképzelni, ha véletlenül randira kerülne a sor, kivel tenném?

Mert a borajánlás is akkor jó, ha személyes. Ha tudod, mi szól az ő szívéhez, ínyéhez leginkább.

Nos, képzeletem szárnyán kicsit utazgattam, térben és időben egyaránt, elképzeltem egy randit egy sármos, fiatal férfival, valahol a Budai hegyek oldalában, rálátással a Dunára. Lehetőség szerint nyár elején. Tehettem, mert ilyen a valóban még sosem volt. Tehát, visszaröpültem az időben, és ennek a valakinek a bőrébe ültettem egy személyt, aki egykor, egy viszonylag rövid időre, de nagyon kedves volt számomra. Kellemes és szép időket töltöttünk együtt. Ha most, ott elém toppanna, egy szép pécsi cirfandlival várnám, az lenne a beköszönő. Nem tudnám, szereti-e, de nekem igen kedvemre való, innen indulhatna a csábítás. A folytatásban zöldveltelini lenne, lehetőség szerint a hazájából, Wachauból. De ha kicsit hazafiasabb lennék, akkor valahonnan Sopron környékéről választanék. Fertőbozit a Vinczellér pincéből.

És ha az este vége felé járnánk, akkor előhúznék a tarsolyomból egy szép furmintot vagy juhfarkat. Tokaj, vagy Somló. Nem, inkább furmint lenne a befutó. Persze, titkon azért bíznék benne, hogy ő is tartogat valami meglepetést számomra. Nem, nem valami pajzánságra, hanem egy bor-meglepetésre gondolnék.

De most így, ahogyan ezt visszaolvasom, felrémlik bennem egy kép. Az, amikor pár hónappal ezelőtt a valóságban összefutottam ezzel a fent említett férfival. Bizony, jócskán megöregedtünk. Ízeset beszélgettünk, valahogy szóba kerültek a borok, és az ő zöldveltelinije. Amit egy ismert budafoki pincészetből hoz, persze, nagyobb kiszerelésben. Miközben olvasok, két combom közé fogom a palackot, tekerem le a kupakot, mesélte, pedig ez veszélyes dolog, észnél kell lenni, mert könnyen odalesz a lábközbe a nedű fele. Jó kis bor, mondta, és ezt nem feledtem el.

És egy nap, nem is olyan rég, Budafokon járva megpillantottam eme nevezetes pincészetet. Nosza, vettem egyet ebből a lábközészorítósból, meglássuk, milyen. Van, akinek ízlik, van, akinek nem annyira, monda a kedves hölgy mosolyogva.

Este bekucorodtam, hogy megkóstoljam, mert a zöldveltelininek nagy kedvelője vagyok. Behunytam szemem, hogy lássam, mi lakik a csöppek között. Virágokat láttam: sárga margaréták, élénk zöld cimbidiumok hada sorjázott, nem is sorjázott, öles rajokban kanyarogva folytak elő a pohár mélyéről, édes izgalomban. A bor nem volt édes, de annak hatott, eklektikusan volt benne minden, amitől olyan zavart, de mégis egységes hatást keltett.

A második pohárnál kezdett tisztulni a kép: a kocsma. Ez egy igazi kocsma-bor. Tehát az én szép randizóbor-képem az elegáns cirfandlitól Fertőbozon, Wachaun, Tokajon és Somlón át így jutott el egy külvárosi kocsmába.

Virtuálisan.