„Senki
sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja;
ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy
hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én
leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért
szól a harang: érted szól.”
Azt mondják, szép
nekrológokat tudok írni. Olyan mosolygósat. Hát nem tudom, de azért nem a
legjobb, hogy a blogom lassan teli lesz velük. Hogy annyian vagytok már odaát.
Persze, ahogy az ember
évei száma gyarapszik, úgy lesznek egyre többen múltidőben. Mi meg maradhatunk
együtt a hiányukkal. Meg a szépen megírt búcsúszavakkal.
Üldögéltem a rakparton,
csöndesen úszott előttem a nagy folyó. Szeretem. A változásait, a hullámain
táncot járó fénycseppeket. Csak nézni szeretem őket, minek írjak tóluk,
költőink már szépen megénekelték őket: mint megannyi tündér, láthatatlan
sarkantyúik pengése.
Megint eggyel több barát
emlékét őrzi a folyó. Földi maradványait méltósággal nyelték el a habok.
Ringatózó virágok úsztak utána, szép volt, mint mindannyiszor. Olyan furcsa
szép, amikor sírsz, mert szomorú. De a szomorúságában szép. Közben meg arra
gondolsz, hogy a harang érted szól. Érted, értem, érte, mindannyiunkért, akik
egymás után veszünk el szépen a habokban. Csak a sorrend, a sorrend nem
mindegy.
Edittől a legszebb
szüreti emlékeket őrzöm. És épp szüret idején gondolta úgy a Teremtő, hogy itt
kell hagynia ezt a furán felfordult világot.
A Dunára néző nagy
domboldalon napoztak a szőlők. Nem valami nevezetes borvidék ez, de nekünk
kedves volt. Épp elmúlt a tél, csattogtak a metszőollók. Addig a szőlőmetszést
tankönyvből ismertem, itt leltem rá a váltócsapos metszésben lévő örömre.
Belefeledkeztem, szememmel minden rügyet megsimogattam, beszélgettem velük. Olyanok
voltak, mint egy-egy kis babácska, akiből szép élet serken. Estére éreztem
csak, hogy ujjaim lefagytak, arcomat pirosra csípte a hideg.
A venyige egy része
máglyán végezte, és zacskóba szedtem tiszta venyigehamut. Szakács barátom kérte
először, hogy gyűjtsek neki, mert ez a legjobb ízesítője a panelnyolcadikon
főtt bográcsgulyásnak. Egy evőkanállal kell egy fazékba. Tényleg volt benne
valami báj, valami plusz íz, így aztán magamnak is vittem kis dobozba. Titkos
összetevőként került olykor a pörköltbe, főleg vadhoz, ha éppen nem volt kéznél
igazi tűz.
A hosszú szőlősorokat
rózsák vigyázták. Nem mindet, csak minden harmadikat. Innen tudták a gazdák,
kinek, hol kezdődik a szőlője. Különféle rózsák voltak, tehát lehetett tudni, a
tearózsa utáni második sorban kell folytatni a munkát. Vagy, hogy a vödör a
bordó rózsa sorában még megvolt. Persze, ezek a rózsák nem holmi útjelző- vagy
díszítőelemei voltak a szőlőnek, hanem növényvédelmi okokból kerültek oda
leginkább. A rózsák érzékenyebbek, ezt a Kis Hercegből is tudjuk, és így előre
lehet gondoskodni a védelemről. Meg amúgy szépek is, tényleg. Rózsák és szőlő.
Boldogság.
Színesedtek a szőlők,
közeledett a szüret, összejöttek a barátok. Ott mindig mindenki derekasan
kivette a részét a munkából. Egyszer sem láttam lazsálni vagy elsunnyogni
senkit sem. A legkisebbek is segítettek, apró kezeikkel serénykedtek. Hordták
körbe a pogácsás kosarakat, átbujkáltak a drót alatt, olykor hosszú ideig
kerestük őket, mert elcsatangoltak. Ez is a szürethez tartozott, a szőlőbújócska.
Nem tudom, Edit hogy
csinálta, de ilyenkor hatalmas kosár pogácsákkal érkezett. Valószínűleg egész
éjjel sütötte a pirinyó konyhájában, hogy reggel aztán betegye a wartburgba a
vödrök meg az ollók mellé. Ha szüretre gondolok, ma is érzem a szőlőskertek
mézes illatát, amibe ott keveredik a jó meleg pogácsa-aroma.
Pölöskei muskotályos
szedtünk, meg zweigeltet. Én ez utóbbit szerettem igazán, szedni is, meg
kavargatni a nagy kádban, amíg a héján erjedt. Szerettem a szép leveleit, a
tömött fürtöket. A pogácsa mellé egy-egy szem ráncos bogyót kaptam be, a
legjobb szüreti házasítás volt így a számban.
A bor aztán szépen
fejlődött a pincében, a család gondoskodott róla, hogy jól legyen. Hozzánk kannában
került, „kannás bor”, mondták róla a gyerekek. A kannából aztán szép ívű
üvegkancsóba töltöttem, az asztalra már így érkezett.
Egyszerű bor volt, tiszta
és egyenes. Benne volt a nyár, némi cseresznyés vagy meggyes felhanggal. Nem
kerestünk benne nagy szavakat, mesélős volt, mindig mesélt egy megélt nyárról.
Amikor eveztünk a fák közt a kiáradt Dunán, kavicsokat szedtünk vödörszámra az
aprónéppel. Mesélt a nagy kirándulásokról és a tűz melletti estékről – mert a
boton sült szalonna nagyon szerette azt a zweigeltet. Mesélt átbeszélgetett
csillagos estékről és hosszú erdei túrákról. Maga volt az igazság. A tiszta,
egyszerű igazság. Meg a nyár.
Most, hogy ott ültem a
rakpart kövein, néztem a hullámokat, szinte ott éreztem a számban annak a jó zweigeltnek
az ízét. Kár, hogy nincs velem itt belőle egy palack, stílusos búcsúzás lett
volna. Lehet, furcsán venné ki magát, hogy itt ülök a csinos kis fekete
ruhámban, a magassarkút lerúgva vörösbort kortyolnék, de valószínűleg senkinek
tűnne fel. Talán azt is csak én láttam, hogy a víztükör bolti virágokat
ringatott, köztük az én kerti, boldog rózsaszálaimat. Miért ne hozhattam volna
egy búcsúbort is ide, a folyópartra? Egy szép zweigeltet, egy búcsúpohárral.
Mesélnék a bornak, így
meg csak a folyó issza a szavaim. Sose kérdezd, kiért szól a harang. Értünk
szól.
Idézet: John Donne
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése