A szőlőskertek csöndje

Igen, a Badacsony a vénasszonyok nyarán. Reggel kékes ködbe burkolózott a hegy, de amint felemelkedett a tó felett, melegen ragyogott a nap, lekívánta a pulóverünket. A szőlőskertek aranyszínű levelei süttették magukat a napsütésben: a termés már a pincékben pihent, itt-ott maradt csak valamennyi mutatóban, és a seregélycsapatok örömére! A nádfedeles présház előtt diót törtünk az olaszrizlinghez, délután füge kínálta a magát a szürkebaráthoz. A Németh-pincében kóstolt Ambróziából egy karcsú palackkal el is hoztunk: íze még most itt a számban. Csodálatos ajándéka volt a természetnek ez a kurta két nap, hála érte! Gyönyörűen búcsúzott az ősz...

füstös-karamell illat, most már igazán!

A kosárból kikandikáló eszközöket ott senki sem ismerte. A nyelek láttán valamilyen kerti játékszerre tippeltek, valójában egy kicsit bohókásnak is gondoltak: mikkel megyünk is mi nyaralni... fanyelű valamik, amiket aztán elő sem veszünk...
De mire a háziak előkerültek, már fehéren izzott a parázs, és kellemesen éreztük magunkat: aznap csak úgy harminc fok volt, árnyékban. De a helyi olaszrizling kellően hűvösen simogatott belülről! Szépen felcsavarodott a  jó kalácstészta a dorongokra, meghempergőzött cukorban, azután a parázs fölött igyekezett szépen kelni, sülni, pirulni... egy kicsit talán a tűz lehetett volna lágyabb, mert az első kalácsok kicsit túlperzselődtek, de sikerben így sem volt hiba! Azon forrón kapkodták a kezünk alól!
Pedig az igazi meglepetést, a saját specialitást a végére tartogattuk, az volt aztán az igazi, a nap megkoronázása! Egy csúcs élmény mindenkor... de erről majd legközelebb!