emlékezés a levendula-ünnepre

Már múlt, és olyan jó visszaidézni a nyári képeket! Azt a varázslatos tihanyi hangulatot! Most, hogy a felső-kertben újból virágoznak a levendulák, újra készülnek a levendulás termékek: a cukor és a kandírozott virágok. A hét végén is sikerült néhány embert megnyerni, hogy ezentúl hódoljon az ehető virágok szenvedélyének! Azon is gondolkodtam, vajon miért idegenkednek az emberek a citromfüves rizlingzselétől... de a szombati kóstoló bebizonyította: nem csak nekem ízlik! Mondjuk, el tudnám képzelni egy jó borsos, ropogósra sütött csirkemell-szelet mellé is! Hmmm... egészen megéheztem, pedig a lekváros bukták még nem ugrottak be a sütőbe!

a szenvedélyek ízei

Miért is adtam ezt a nevet kis termékeimnek? Mert ezek olyan ízek, amelyeket nem nagyon ismerünk. A gigantikus fűszerválasztékban elfelejtettük azt, hogy vannak nekünk olyan kis finomságaink amelyekért csak le kell hajolnunk: ott vannak a kertben, a réten, az erdőszélen... igaz, ezekért el kell menni, le kell hajolni, gondosan begyűjteni, szeretettel feldolgozni.. nem csak úgy beborítani a zacskóból, és kész! A Teremtő megajándékozott minket ezekkel a kincsekkel, miért is nem élünk velük? Miért felejtettük el őket? Olyan finom, lágy aromák, olyan izgalmas íz-ötvözetek, amelyek megszépítik a mindennapokat, felejthetetlenné teszik az ünnepeket, el mesebeli világba varázsolnak el. Ha megkóstoltad: megszereted. És ha megszereted, akkor ajándékozz meg evvel másokat is, hogy minél többen ismerhessék meg ezeket a kis csemegéket!

esti gondolatok

Egy nehéz nap után álmodozom. Mondjuk, egy pohár borról. Rozé. Talán az volna a legjobb.
"... Ha megöregszem, pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsös-kertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak semmit városi múltamról... A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek messze, a mélyben hajó úszik..., árut hoz és visz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosai és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves; nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kiknek egykor meg akartunk bocsátani. A tájast nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos minden világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek; amit addig csinálok még, csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Éltünk, nem éltünk, kinek fontos igazán?... Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar a hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.." 
...így írt Márai... 
Mielőtt megöregszem, előtte szeretnék pincét. 
De most, leginkább egy pohár rozéra szomjazom.