Ragyogó őszi nap volt,
amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden
rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Imádom a bálványfákat ezekben a
napokban, mert olyan szín-orgiát rendeznek, mielőtt földre dobják
levélruhájukat, amelyet nehéz volna utánozni. A szomszéd bálványfája a teraszunk
előtt nézelődik, és október közepén úgy tűnik bentről, mintha tűz lobogna
odakint. Aranysárga, narancs és vörös lángnyelvek a levelek, úgy zizegnek a
szélben, mint a harcos tűz csóvái. Gyönyörűséges.
Amerre dolgomra mentem,
színesedett a cserszömörce, ragyogott a páfrányfenyő, vöröslött a juhar, szóval
olyan igazán szép ősz volt. Kemény napom volt a hátam mögött, előadásokat
tartottam, és már be is vásároltam pár feltétlenül szükséges dolgot. A
szupermarket parkolójában tartottam pici szünetet hazaindulás előtt, fáradt is,
éhes is voltam. Elővettem megmaradt uzsonnámat, innivalómat, és azon
tanakodtam, kit hívjak fel telefonon. Egy ideje ugyanis az a szórakozásom, hogy
minden nap felcsörgetek egy rég nem látott kedves lelket. Valakit, akiről már
rég nem hallottam. A bezártság idején ötlöttem ki ezt, és azóta is tartom,
igyekszem nem elmulasztani egyetlen nap sem egy jóízű és örömhozó beszélgetést.
Már nyúltam volna a
telefonért, amikor megszólított egy férfi. Kedves arcú, ápoltnak tűnő,
duruzsoló hangon kért pénzt. Hajléktalan, nincs mit ennie, szeretne egy kis
aprót. Mi a fenével zavarjam el, gondoltam, mert nem szeretek pénzt adni – és én
sem dúskálok benne. A szendvicsemet sem adhattam, mert beleharaptam már, és nem
volt a tarsolyomban maradék sem a kóstolóból. Szegény pára így megmenekült a
levendulás süteménytől (mert egyszer az mentette meg az életemet egy sötét
utcán, de ez már egy másik történet).
De abban a szent
pillanatban felülkerekedett bennem az ember, mert magam is voltam szorult
helyzetben. És olyan szépen kérte, hát adtam egy ötszázast. Nagy tisztelettel
megköszönte, meghajolt, és csöndesen, ahogyan jött, elballagott.
Én meg valami kellemes,
jó érzéssel a szívemben nekiálltam most már tényleg a fél szendvicsnek meg a jóízű
telefonálásnak. Az volt minden tekintetben, mert egy régi barát volt soron,
akivel a borokról szoktunk hosszasan értekezni. Már az is megfordult a
fejemben, milyen jó kis novellák kerekedhetnének a mi beszélgetéseinkből –
talán majd egyszer, ha nagyon ráérek, akkor nyélbe is ütjük. Majszoltam a
vajas-sajtos kalácsomat, folyt a szóban a bor, már Budafokon jártunk, Etyeken
és a Napa völgyben, amikor egyszerre azt látom, hogy a férfi, akinek az imént
pénzt adtam ennivalóra, szépen letelepedik egy vöröslő bálványfa alá, egy
betonszegélyhez. Nem is volt egyedül, társa hasonló korú, jó vágású férfi.
Papírzacskót vett elő,
két olívás stanglit – akciós volt aznap, tudom, mert én is azt vettem. Kiteregette
a zacskót a betonra, lesimogatta, egymás mellé lerakott két stanglit,
párhuzamosan, mint két cövek. Közé pedig odaállított egy palack bort.
Azért adtam a pénzt, hogy
bort vegyen?! –horkant fel bennem az igazságérzet, és épp mesélni kezdtem első
felháborodásomban barátomnak az esetet. De abban a pillanatban el is lágyultam.
Megrohantak az emlékek. Amikor nehéz éveim voltak, milyen jólesett az olyan
apróság, ami éppen pillanatnyi luxusnak számított. Az, amikor gondolt rám
valaki, segítő jobbot nyújtott. Hogy tudtam örülni a legapróbbnak is. Bor és stangli?
Egy szép szombat este lesz, élvezzék csak. Nem sok az, amit adtam, jó szívvel
adtam, egyék-igyák, legyen örömük.
Hosszan búcsúzkodtunk a
telefonban, mert nem akart vége szakadni az anekdotázásnak, és aztán látom,
ezek még nem nyúltak a borhoz. Vagyis hozzányúltak, le is szedték róla a
zsugorkapszulát, és tűnődve néztek a semmibe. Talán nincs náluk dugóhúzó, a
parkolóban kunyerálni egyet, az azért eléggé szánalmas és eredménytelen dolog
lenne.
Átéreztem a helyzet tarthatatlanságát:
ott egy palack bor, és nem lehet hozzájutni a tartalmához?! Ez elég szörnyű
helyzet, már akkor megbeszéltük, amikor Ági barátnőm megözvegyült, és nem
tudta, nem tanulta meg, hogyan kell kihúzni az üvegből a dugót… volt bora, volt
dugóhúzója, de nem ismerte a módszert… nekem meg mindig van dugóhúzóm, sokszor
kisegített már és kisegítettem vele másokat. Egy valamire való sommelier
túlélőkészlete nem lehet dugóhúzó nélkül!
Elfogyott a szendvics,
zsebembe csúsztattam a telefont, elővettem a kosaramból egy tiszta hangedlit. A
férfi összerezzent, amikor odaléptem, szótlanul nézte, hogy felemelem a bort.
Talán tűrte volna azt is szótlanul, ha szépen lelépek vele. Kinyitottam a
palackot, és ha lett volna poharuk, töltöttem volna. Így csak visszatettem a
kisimogatott papírzacskóra, a stanglik közé, mellé a dugót, és ahogy jöttem
nesztelenül, úgy el is mentem az én szeretett kis autómhoz.
Nem tudom, hányan
furcsállták a parkolóban a jelenetet, nem is érdekel: a jó tett érzése
boldogít, nem az, hogy arról mások mit gondolnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése