Torkos csütörtök

.. és a tavasz még mindig nem akaródzik közelíteni! Hiába süt a nap, a reggelek hidegek! Bár ma már a kikelet csalhatatlan jeleit láttam: nem csak a ház előtt strázsáló csavartfűz takarja ki egyre jobban a selymit, de néhány kósza pitypangot is találtam a sátor alatt, a salakból előmerészkedni... no, de térjünk csak vissza a konyhába: azt a pitypangot még nem lehet elfogyasztani, pedig alig várom már, hogy egy nagy maréknyi zsenge levélkével tegyem vonzóvá a vacsorát! Torkos csütörtök: ma meg kell ennünk minden maradékot, aztán kezdődhet a böjt. Disznótoros vacsora volt két napja, a maradékai ma kerülnek elpusztításra. Ez a kis pesti disznóság igencsak ízletesnek mutatkozott: a májas kicsit csípős, a véres meg zsömlével készült, ahogyan az dukál. A kolbász elbírt volna még egy kis pirospaprikát, igaz, csak a színe okán, mert az ízében nem volt semmi hiba! És nem volna igazi a disznótoros, ha nem várta volna ott a sistergős karikákat lágyan fűszeres párolt lilakáposzta, pirított burgonya, s hozzá elegendő házi savanyúság. Hmmm most megesszük a maradékot, a kevéske bablevessel együtt, s körülnézünk a hűtőben, mit kell még a böjt előtt belakmároznunk. Aztán meg jöhet majd a pitypang, teljes valóságában!

kolbászízű búzakrém

Amikor elkezdtem a gabonapástétomokkal való ismerkedést, egyre-másra készültek a jobbnál jobb kenyérre valók: padlizsánból, karfiolból, csicseriborsóból, lencséből, és még ki tudja, miféléből: azt hiszem, bármiből tudok krémet csinálni. Csak legyen, aki meg is egye! Bár ebben nem szokott hiba lenni: általában először mindenki gyanakodva méregeti a tálat, vagy a megkent szendvicset. Aki parizeren meg turistafelvágotton szocializálódott, annak egy rémmesébe illik a jó kis currys csicseriborsó-krém, játékos lilahagyma-karikákkal a tetején. Igaz, nem túlságosan fotogének ezek az alkotások, ám annál finomabbak, s némi minimalista design-elemmel egészen szalonképessé lehet tenni őket! Lencsepástétomom tavaly egy mogyoródi megmérettetésen diplomát is kapott, és minden alkalommal szeretettel gondolok Borszéki Ágira, aki vagy húsz (jézusom!!!) évvel ezelőtt beavatott a felvágottakat kiváltó krémek rejtelmeibe. Azóta a recepteket tovább fejlesztettem, s minden alkalommal más-és más pici furfanggal tökéletesítem őket. Nemrég itt járt a fiatalság, a kentem nekik "kolbászkrémes" kenyeret. Jóízűen ették, mehetett az újabb adag, mígnem szóba került: mit is esztek ti most?! Azt a rémületet, ami kiült az arcukra: anyám, főtt búzát ettünk vajjal meg fokhagymával... de egyébként meg isteni volt! Köszönjük!

előhegyi betyárpecsenye

Előhegyi betyárpecsenye



Gasztronómiai kalandozásom során Oroszlányba tévedtem. Vagy Oroszlányra, ebben most már magam sem vagyok biztos. Ahogyan abban sem, ugyan miért is éppen ide.

Ugyanis, amint azt a helyiektől megtudtam, errefelé nincs semmiféle különleges gasztronómiai csemege. Még a kistérségben sem lelhető fel speciális termény, gyümölcs, nem főznek kecskédi kisüstit, nincs oroszlány-pecsenye, sem dadi rettenetes. Mit esznek akkor errefelé? Ha ki akarnak tenni magukért, húst. Húst hússal, hiszen a magyar azon méri le gazdagságát, hogy mekkora tál sülttől roskadozik az asztal. A rántott hús, a párizsi szelet, a pörkölt, a töltött csirkecomb meg a fasirt után beindul a szakács-fantázia. Messziről jött ember meg azt mond, amit akar, így jobb, ha olyan ételekkel rukkolnak elő, mint például a szabolcsi töltött káposzta. Az ide jó 400 km. Hogy a kissé édeskés paradicsomos káposztán unatkozó, vízben főtt húsgombócok kit asszociálnak szabolcsi töltött káposztára, azt nem tudom, Mindenesetre tejföllel megöntözve, megfelelő mennyiségű kenyérrel meg lehetett enni. Egyszer.

Valószínűleg a városban tapasztalat kedvetlenség a szakácsot is magával ragadta, s ez a darált húsból és rizsből gyúrt gombócban öltött testet. Így kerültek e labdacsok a jobb sorsra érdemes tárkonyos levesbe is, amely meleg nedű némi bors és só hozzáadásával egészen remek nyitánnyá változott helyi viszonylatban. Bár még egy kis tárkonyt, tejfölt, csöppnyi lágy tárkonyecetet, egy kevés friss petrezselymet meg egy marék zsenge zöldborsót azért elviselt volna még.

Azért érik nagy örömök is a gyanútlan kutakodót, bár már régen megmondták nálam bölcsebbek: nem nézegetni, nem kérdezgetni: enni! Ráleltem valamire, ami talán e vidék jellemzője lehet. Tudvalévően igen barátságtalan viszonyban vagyok a virslikkel és a hozzájuk hasonló, kolbászoknak nevezett dolgokkal. Nos, ezek egyik fajtája itt többször is megkísértett, így már kedves ismerősként üdvözölhettem őket a tányéromon. Először a reggelinél röhögött rám egy szép példánya. Kell olykor egy kis borzongás, hát legyűrtem őt. Nos, nemsokára észrevettem: ebédnél elbújtak a tokányban! Kis karikákra vágva vigyorogtak a szaftos galuska alól! Úgy elragadtattam magam a fogás analizálásával, hogy lekéstem a kisasszonyt, megtudakolni, milyen ötletből született a vacsora, netán van valami fantázia neve. Arra gondolni sem mertem, hogy egy általam már ismert ételre hajaz, mert ízvilágában nem hasonlított semmire. Nem volt se sós, se hagymás, se fűszeres, se fahéjas, se semmi. De benne rejtőzött ama kolbász-féleség titokban!(folyt. köv.)