Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

 

Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Imádom a bálványfákat ezekben a napokban, mert olyan szín-orgiát rendeznek, mielőtt földre dobják levélruhájukat, amelyet nehéz volna utánozni. A szomszéd bálványfája a teraszunk előtt nézelődik, és október közepén úgy tűnik bentről, mintha tűz lobogna odakint. Aranysárga, narancs és vörös lángnyelvek a levelek, úgy zizegnek a szélben, mint a harcos tűz csóvái. Gyönyörűséges.

Amerre dolgomra mentem, színesedett a cserszömörce, ragyogott a páfrányfenyő, vöröslött a juhar, szóval olyan igazán szép ősz volt. Kemény napom volt a hátam mögött, előadásokat tartottam, és már be is vásároltam pár feltétlenül szükséges dolgot. A szupermarket parkolójában tartottam pici szünetet hazaindulás előtt, fáradt is, éhes is voltam. Elővettem megmaradt uzsonnámat, innivalómat, és azon tanakodtam, kit hívjak fel telefonon. Egy ideje ugyanis az a szórakozásom, hogy minden nap felcsörgetek egy rég nem látott kedves lelket. Valakit, akiről már rég nem hallottam. A bezártság idején ötlöttem ki ezt, és azóta is tartom, igyekszem nem elmulasztani egyetlen nap sem egy jóízű és örömhozó beszélgetést.

Már nyúltam volna a telefonért, amikor megszólított egy férfi. Kedves arcú, ápoltnak tűnő, duruzsoló hangon kért pénzt. Hajléktalan, nincs mit ennie, szeretne egy kis aprót. Mi a fenével zavarjam el, gondoltam, mert nem szeretek pénzt adni – és én sem dúskálok benne. A szendvicsemet sem adhattam, mert beleharaptam már, és nem volt a tarsolyomban maradék sem a kóstolóból. Szegény pára így megmenekült a levendulás süteménytől (mert egyszer az mentette meg az életemet egy sötét utcán, de ez már egy másik történet).

De abban a szent pillanatban felülkerekedett bennem az ember, mert magam is voltam szorult helyzetben. És olyan szépen kérte, hát adtam egy ötszázast. Nagy tisztelettel megköszönte, meghajolt, és csöndesen, ahogyan jött, elballagott.

Én meg valami kellemes, jó érzéssel a szívemben nekiálltam most már tényleg a fél szendvicsnek meg a jóízű telefonálásnak. Az volt minden tekintetben, mert egy régi barát volt soron, akivel a borokról szoktunk hosszasan értekezni. Már az is megfordult a fejemben, milyen jó kis novellák kerekedhetnének a mi beszélgetéseinkből – talán majd egyszer, ha nagyon ráérek, akkor nyélbe is ütjük. Majszoltam a vajas-sajtos kalácsomat, folyt a szóban a bor, már Budafokon jártunk, Etyeken és a Napa völgyben, amikor egyszerre azt látom, hogy a férfi, akinek az imént pénzt adtam ennivalóra, szépen letelepedik egy vöröslő bálványfa alá, egy betonszegélyhez. Nem is volt egyedül, társa hasonló korú, jó vágású férfi.

Papírzacskót vett elő, két olívás stanglit – akciós volt aznap, tudom, mert én is azt vettem. Kiteregette a zacskót a betonra, lesimogatta, egymás mellé lerakott két stanglit, párhuzamosan, mint két cövek. Közé pedig odaállított egy palack bort.

Azért adtam a pénzt, hogy bort vegyen?! –horkant fel bennem az igazságérzet, és épp mesélni kezdtem első felháborodásomban barátomnak az esetet. De abban a pillanatban el is lágyultam. Megrohantak az emlékek. Amikor nehéz éveim voltak, milyen jólesett az olyan apróság, ami éppen pillanatnyi luxusnak számított. Az, amikor gondolt rám valaki, segítő jobbot nyújtott. Hogy tudtam örülni a legapróbbnak is. Bor és stangli? Egy szép szombat este lesz, élvezzék csak. Nem sok az, amit adtam, jó szívvel adtam, egyék-igyák, legyen örömük.

Hosszan búcsúzkodtunk a telefonban, mert nem akart vége szakadni az anekdotázásnak, és aztán látom, ezek még nem nyúltak a borhoz. Vagyis hozzányúltak, le is szedték róla a zsugorkapszulát, és tűnődve néztek a semmibe. Talán nincs náluk dugóhúzó, a parkolóban kunyerálni egyet, az azért eléggé szánalmas és eredménytelen dolog lenne.

Átéreztem a helyzet tarthatatlanságát: ott egy palack bor, és nem lehet hozzájutni a tartalmához?! Ez elég szörnyű helyzet, már akkor megbeszéltük, amikor Ági barátnőm megözvegyült, és nem tudta, nem tanulta meg, hogyan kell kihúzni az üvegből a dugót… volt bora, volt dugóhúzója, de nem ismerte a módszert… nekem meg mindig van dugóhúzóm, sokszor kisegített már és kisegítettem vele másokat. Egy valamire való sommelier túlélőkészlete nem lehet dugóhúzó nélkül!

Elfogyott a szendvics, zsebembe csúsztattam a telefont, elővettem a kosaramból egy tiszta hangedlit. A férfi összerezzent, amikor odaléptem, szótlanul nézte, hogy felemelem a bort. Talán tűrte volna azt is szótlanul, ha szépen lelépek vele. Kinyitottam a palackot, és ha lett volna poharuk, töltöttem volna. Így csak visszatettem a kisimogatott papírzacskóra, a stanglik közé, mellé a dugót, és ahogy jöttem nesztelenül, úgy el is mentem az én szeretett kis autómhoz.

Nem tudom, hányan furcsállták a parkolóban a jelenetet, nem is érdekel: a jó tett érzése boldogít, nem az, hogy arról mások mit gondolnak.

 

 

Mesélek a bornak - Egy korty magyar bor

 

Ha olvasás közben az olvasó úgy érzi: inna egy pohár magyar bort – ne álljon ellen a kísértésnek!

Ezekkel a szavakkal indítja el az olvasóit Szigethy Gábor ezen a csodálatos utazáson. Egy korty magyar bor a könyv címe, és amikor hazaértem a bemutató estről, nem voltam rest, bontottam egy palack magyar bort – egy kékfrankost a környékbeli Lipka-pincétől, ilyen biztosan nem szerepel a könyvben – és olvastam, ittam a szavakat, kortyoltam a bort, és amikor eszméltem, már késő éjjel volt. A bor felelőtlen döntésekhez visz…

Ezt a könyvet inni kell, mondta este a jó barát, Praznovszky Mihály irodalomtudós, és tényleg, ezt nem lehet szárazon olvasgatni, csak úgy. Szigethy Gáborral a Márai Szalonban ismerkedtem meg, a szép emlékű kulturális szalon sok-sok emlékezetes estének adott otthont, és megtisztelő, hogy egyszer én is előadója voltam ott egy alkalommal. Ehető virágaim Szabó Péter noszlopi savanyúságai és somlai borok társaságában keltek életre a várbéli közönség gyönyörűségére. Azóta már nincs Márai Szalon, Szabó Péter odafentről lesi lépteinket, de van somlai, amiről Vörösmarty olyan szépen énekelt.

És itt van Szigethy Gábor, könyvében lírai gondolatok és földes vaskosság, versek peregnek és történetek kelnek életre. Ott érzed a bort a szádban, folyik a torkodon, pedig a 81 éves mester bevallása szerint nem ismeri, csak szereti a bort. Fülemben cseng, ahogyan Hirtling Istán színművész szemezgetett a fejezetekből, ahogyan Madách Imre verse zengett a bor mellet: „Busuljon más helyettünk, Nincs semmire gondunk, Igyunk, igyunk!” 

Olvasok dűlőtúráról, kékfrankos-labirintusról, fehér kalandokról. Áldott borok, fenye leve, fekete járdovány, Eötvös Károly utazása a Balaton körül, nemzeti história. Tölteni kell még egy pohárral, alig pár csöpp már a palackban, de itt a borivók alapszabálya, amit még muszáj elolvasnom, és megtudni, mi is az a bilikom, és van-e a bor meg a bilikom közt folyékony kapcsolat?! Kell, hogy tudjam, mert egyszer, még amikor állt a budai várban Bakó Annamária zengzetes könyvszalonja a Litea, egy téli estén a nagy cserépkályhának dőlve hallgattuk Szigethy Gábort és a bencés szerzetest, Kiss Domonkost: „Egy hemina bor: mindenki számára annyi, amennyi felszabadítja benne a jót, és érzékenyebb, megértőbb, bölcsebb emberré teszi. Egy hemina: minden tettemben a felismert emberi mérték, a határ, ameddig elmenni bölcsesség, amelyet átlépni bűn és ostobaság.” Már nincs Litea szalon sem, és lassan több a volt, mint a lesz, de a lapokon életre kell valami a régi rendtartásból, valami életerő, hihetetlen derű, feléled a remény. És hol máshol lehetett volna megrendezni egy ilyen könyv bemutatóját, mint Krúdy utolsó otthonában, ebben a patinás házban, ami méltón őrzi a hazai vendéglátás emlékeit, nem csak tárgyakban, hanem tényleg minden ízében, ahol érezhetjük Szindbád gondolatait, ahol ott a történelem és valami átölelő otthonosság leng körül - annak ellenére, hogy a Saly Noémi  jelezte Krúdy-életmű kiállítás címe: Nekem soha nem volt otthonom.

Az utóbbi idők legszebb szépirodalmi könyve, így méltatta Praznovszky Mihály, kissé hitetlenkedve, hogy a lét megélése lehet ilyen gyönyörű?! De jó lenne így élni, gondoltuk, és igen, ebben a szürke és zavaros világban üdítő egy ilyen könyv, amiben a bor összeköt és elvarázsol, mesél és felvidít, könnyeket csal és szerelembe visz.

A palack kiürült, a könyv feléig jutottam, és Szép Ernő kattant a fejembe: Én így szerettem volna élni.

P.S. Néhány nappal később felhívott Szigethy Gábor. Személyesen köszönte meg levelemet. Kíváncsian várom új kötetét, amelyet a 2024. évi Könyvhétre ígért. Én már azt is tudom, mi lesz a témája, címe!

Szigethy Gábor: Egy korty magyar bor, Kortárs Kiadó, 2023.
www.rozsakunyho.hu

Mesélek a bornak - Legyen neked zweigelt

 

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Azt mondják, szép nekrológokat tudok írni. Olyan mosolygósat. Hát nem tudom, de azért nem a legjobb, hogy a blogom lassan teli lesz velük. Hogy annyian vagytok már odaát.

Persze, ahogy az ember évei száma gyarapszik, úgy lesznek egyre többen múltidőben. Mi meg maradhatunk együtt a hiányukkal. Meg a szépen megírt búcsúszavakkal.

Üldögéltem a rakparton, csöndesen úszott előttem a nagy folyó. Szeretem. A változásait, a hullámain táncot járó fénycseppeket. Csak nézni szeretem őket, minek írjak tóluk, költőink már szépen megénekelték őket: mint megannyi tündér, láthatatlan sarkantyúik pengése.

Megint eggyel több barát emlékét őrzi a folyó. Földi maradványait méltósággal nyelték el a habok. Ringatózó virágok úsztak utána, szép volt, mint mindannyiszor. Olyan furcsa szép, amikor sírsz, mert szomorú. De a szomorúságában szép. Közben meg arra gondolsz, hogy a harang érted szól. Érted, értem, érte, mindannyiunkért, akik egymás után veszünk el szépen a habokban. Csak a sorrend, a sorrend nem mindegy.

Edittől a legszebb szüreti emlékeket őrzöm. És épp szüret idején gondolta úgy a Teremtő, hogy itt kell hagynia ezt a furán felfordult világot.

A Dunára néző nagy domboldalon napoztak a szőlők. Nem valami nevezetes borvidék ez, de nekünk kedves volt. Épp elmúlt a tél, csattogtak a metszőollók. Addig a szőlőmetszést tankönyvből ismertem, itt leltem rá a váltócsapos metszésben lévő örömre. Belefeledkeztem, szememmel minden rügyet megsimogattam, beszélgettem velük. Olyanok voltak, mint egy-egy kis babácska, akiből szép élet serken. Estére éreztem csak, hogy ujjaim lefagytak, arcomat pirosra csípte a hideg.

A venyige egy része máglyán végezte, és zacskóba szedtem tiszta venyigehamut. Szakács barátom kérte először, hogy gyűjtsek neki, mert ez a legjobb ízesítője a panelnyolcadikon főtt bográcsgulyásnak. Egy evőkanállal kell egy fazékba. Tényleg volt benne valami báj, valami plusz íz, így aztán magamnak is vittem kis dobozba. Titkos összetevőként került olykor a pörköltbe, főleg vadhoz, ha éppen nem volt kéznél igazi tűz.

A hosszú szőlősorokat rózsák vigyázták. Nem mindet, csak minden harmadikat. Innen tudták a gazdák, kinek, hol kezdődik a szőlője. Különféle rózsák voltak, tehát lehetett tudni, a tearózsa utáni második sorban kell folytatni a munkát. Vagy, hogy a vödör a bordó rózsa sorában még megvolt. Persze, ezek a rózsák nem holmi útjelző- vagy díszítőelemei voltak a szőlőnek, hanem növényvédelmi okokból kerültek oda leginkább. A rózsák érzékenyebbek, ezt a Kis Hercegből is tudjuk, és így előre lehet gondoskodni a védelemről. Meg amúgy szépek is, tényleg. Rózsák és szőlő. Boldogság.

Színesedtek a szőlők, közeledett a szüret, összejöttek a barátok. Ott mindig mindenki derekasan kivette a részét a munkából. Egyszer sem láttam lazsálni vagy elsunnyogni senkit sem. A legkisebbek is segítettek, apró kezeikkel serénykedtek. Hordták körbe a pogácsás kosarakat, átbujkáltak a drót alatt, olykor hosszú ideig kerestük őket, mert elcsatangoltak. Ez is a szürethez tartozott, a szőlőbújócska.

Nem tudom, Edit hogy csinálta, de ilyenkor hatalmas kosár pogácsákkal érkezett. Valószínűleg egész éjjel sütötte a pirinyó konyhájában, hogy reggel aztán betegye a wartburgba a vödrök meg az ollók mellé. Ha szüretre gondolok, ma is érzem a szőlőskertek mézes illatát, amibe ott keveredik a jó meleg pogácsa-aroma.

Pölöskei muskotályos szedtünk, meg zweigeltet. Én ez utóbbit szerettem igazán, szedni is, meg kavargatni a nagy kádban, amíg a héján erjedt. Szerettem a szép leveleit, a tömött fürtöket. A pogácsa mellé egy-egy szem ráncos bogyót kaptam be, a legjobb szüreti házasítás volt így a számban.

A bor aztán szépen fejlődött a pincében, a család gondoskodott róla, hogy jól legyen. Hozzánk kannában került, „kannás bor”, mondták róla a gyerekek. A kannából aztán szép ívű üvegkancsóba töltöttem, az asztalra már így érkezett.

Egyszerű bor volt, tiszta és egyenes. Benne volt a nyár, némi cseresznyés vagy meggyes felhanggal. Nem kerestünk benne nagy szavakat, mesélős volt, mindig mesélt egy megélt nyárról. Amikor eveztünk a fák közt a kiáradt Dunán, kavicsokat szedtünk vödörszámra az aprónéppel. Mesélt a nagy kirándulásokról és a tűz melletti estékről – mert a boton sült szalonna nagyon szerette azt a zweigeltet. Mesélt átbeszélgetett csillagos estékről és hosszú erdei túrákról. Maga volt az igazság. A tiszta, egyszerű igazság. Meg a nyár.

Most, hogy ott ültem a rakpart kövein, néztem a hullámokat, szinte ott éreztem a számban annak a jó zweigeltnek az ízét. Kár, hogy nincs velem itt belőle egy palack, stílusos búcsúzás lett volna. Lehet, furcsán venné ki magát, hogy itt ülök a csinos kis fekete ruhámban, a magassarkút lerúgva vörösbort kortyolnék, de valószínűleg senkinek tűnne fel. Talán azt is csak én láttam, hogy a víztükör bolti virágokat ringatott, köztük az én kerti, boldog rózsaszálaimat. Miért ne hozhattam volna egy búcsúbort is ide, a folyópartra? Egy szép zweigeltet, egy búcsúpohárral.

Mesélnék a bornak, így meg csak a folyó issza a szavaim. Sose kérdezd, kiért szól a harang. Értünk szól.

Idézet: John Donne

Mesélek a bornak - Wachau, Fertőboz, Budafok és a zöldveltelini

 

Vegyél elő egy üveggel a legkedvesebből – ehhez most jó szívvel ajánlok egy wachaui zöldveltelinit. Mesélek a bornak, olvasd.

Cikket kellett írnom a legkedvesebb szerkesztőm kérésére. Randizóborok, borajánló nőknek és férfiaknak, ez a volt a téma.

Az írást gyorsan kimaszkoltam, nem volt ezzel semmi gond, borajánlásban egy ideje verhetetlen vagyok. Legalábbis azt hiszem magamról, mióta elvégeztem a sommelier iskolát és végiglátogattam –egy kivételével – kis hazánk összes valamirevaló borvidékét. Meg a határon túl is, ameddig a pénztárcám elért.

Miután letisztáztam, szép annak rendje és módja szerint felhelyeztem a felhőbe, és becsuktam a számítógépemet, elméláztam. Ezek ismeretében, milyen bort javasolnék tényleg egy randira?

Rég nem voltam randin, így most tényleg a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Mivel ezt már leírtam, és hamarosan olvassák is az én hűséges és lelkes olvasóim, itt most konkrétumokra kellene hajtani. Mondjuk, elképzelni, ha véletlenül randira kerülne a sor, kivel tenném?

Mert a borajánlás is akkor jó, ha személyes. Ha tudod, mi szól az ő szívéhez, ínyéhez leginkább.

Nos, képzeletem szárnyán kicsit utazgattam, térben és időben egyaránt, elképzeltem egy randit egy sármos, fiatal férfival, valahol a Budai hegyek oldalában, rálátással a Dunára. Lehetőség szerint nyár elején. Tehettem, mert ilyen a valóban még sosem volt. Tehát, visszaröpültem az időben, és ennek a valakinek a bőrébe ültettem egy személyt, aki egykor, egy viszonylag rövid időre, de nagyon kedves volt számomra. Kellemes és szép időket töltöttünk együtt. Ha most, ott elém toppanna, egy szép pécsi cirfandlival várnám, az lenne a beköszönő. Nem tudnám, szereti-e, de nekem igen kedvemre való, innen indulhatna a csábítás. A folytatásban zöldveltelini lenne, lehetőség szerint a hazájából, Wachauból. De ha kicsit hazafiasabb lennék, akkor valahonnan Sopron környékéről választanék. Fertőbozit a Vinczellér pincéből.

És ha az este vége felé járnánk, akkor előhúznék a tarsolyomból egy szép furmintot vagy juhfarkat. Tokaj, vagy Somló. Nem, inkább furmint lenne a befutó. Persze, titkon azért bíznék benne, hogy ő is tartogat valami meglepetést számomra. Nem, nem valami pajzánságra, hanem egy bor-meglepetésre gondolnék.

De most így, ahogyan ezt visszaolvasom, felrémlik bennem egy kép. Az, amikor pár hónappal ezelőtt a valóságban összefutottam ezzel a fent említett férfival. Bizony, jócskán megöregedtünk. Ízeset beszélgettünk, valahogy szóba kerültek a borok, és az ő zöldveltelinije. Amit egy ismert budafoki pincészetből hoz, persze, nagyobb kiszerelésben. Miközben olvasok, két combom közé fogom a palackot, tekerem le a kupakot, mesélte, pedig ez veszélyes dolog, észnél kell lenni, mert könnyen odalesz a lábközbe a nedű fele. Jó kis bor, mondta, és ezt nem feledtem el.

És egy nap, nem is olyan rég, Budafokon járva megpillantottam eme nevezetes pincészetet. Nosza, vettem egyet ebből a lábközészorítósból, meglássuk, milyen. Van, akinek ízlik, van, akinek nem annyira, monda a kedves hölgy mosolyogva.

Este bekucorodtam, hogy megkóstoljam, mert a zöldveltelininek nagy kedvelője vagyok. Behunytam szemem, hogy lássam, mi lakik a csöppek között. Virágokat láttam: sárga margaréták, élénk zöld cimbidiumok hada sorjázott, nem is sorjázott, öles rajokban kanyarogva folytak elő a pohár mélyéről, édes izgalomban. A bor nem volt édes, de annak hatott, eklektikusan volt benne minden, amitől olyan zavart, de mégis egységes hatást keltett.

A második pohárnál kezdett tisztulni a kép: a kocsma. Ez egy igazi kocsma-bor. Tehát az én szép randizóbor-képem az elegáns cirfandlitól Fertőbozon, Wachaun, Tokajon és Somlón át így jutott el egy külvárosi kocsmába.

Virtuálisan.

A Somló üzenete

 Kárpótlásul a nyárért - amikor sikerült a leghidegebb és legősziesebb héten meglátogatni az oly kedves dunántúli hegyeket - most csodálatos és hihetetlenül szép napsütéssel kedveskedett nekünk a Teremtő. A Somló: 432 méteres bazalthegy a semmi közepéből kiemelkedve: bár ez így nem teljesen igaz, mert körülöleli a Marcal-medence, és lábához kúszik szépen a  Bakony, de este, amikor feljöttek a csillagok, és amerre a szem ellátott, csak földi kis csillagok sziporkáztak a sötétben, olybá tűnt, hogy a semmi közepén csak mi vagyunk, a bor, meg a hegy. A Somló egy egész napos vulkántúrával bejárható, akkor is, ha közben meg-megáll az ember fotózni, nézelődni, ha itt-ott szóba elegyedik a gazdával, aki aztán nem engedi a pince meglátogatása nélkül - ami, ugye, azzal jár, hogy meg is kell bizonyosodni arról, hogy a pincében jó borok laknak. Nem könnyű a túra, annyi szent, és az sem bizonyult egyszerűnek este összszámolni, hogy hányfélét és hol is kóstoltuk. De hála Jenő bácsinak, Gyula bácsinak - akiknek szentül megígértük, visszatérünk - és Károly gazdának így volt alkalmunk az egész bazalthegy minden ízébe belekóstolni! "Van egy kis házikó, esővízzel működő toalettel, zuhanyozóval " így szólt az invitálás, és ez rendre így is volt, még akkor is, ha két hónapja nem esett eső errefelé... egyszóval a Somló is elbűvölt, ott aludni a szőlőhegyen, az pedig maga volt a csoda... hajnalban beleszimatolni a borospincék illatába, a szőlőhegyek zamatába... A Somlót feltétlenül látni kell, és ha a heggyel beteltünk, ott vannak a tövében megbúvó kis falvak: Doba, Oroszi, vagy Noszlop, ahol a Lucullus Fogadóban a Noszlopi nagytúróst a világért ki ne hagyjátok, és mondjátok el, hogy én ajánlottam!

A szőlőskertek csöndje

Igen, a Badacsony a vénasszonyok nyarán. Reggel kékes ködbe burkolózott a hegy, de amint felemelkedett a tó felett, melegen ragyogott a nap, lekívánta a pulóverünket. A szőlőskertek aranyszínű levelei süttették magukat a napsütésben: a termés már a pincékben pihent, itt-ott maradt csak valamennyi mutatóban, és a seregélycsapatok örömére! A nádfedeles présház előtt diót törtünk az olaszrizlinghez, délután füge kínálta a magát a szürkebaráthoz. A Németh-pincében kóstolt Ambróziából egy karcsú palackkal el is hoztunk: íze még most itt a számban. Csodálatos ajándéka volt a természetnek ez a kurta két nap, hála érte! Gyönyörűen búcsúzott az ősz...