Vegyél elő egy üveggel a
legkedvesebből – ehhez most jó szívvel ajánlok egy wachaui zöldveltelinit.
Mesélek a bornak, olvasd.
Cikket kellett írnom a
legkedvesebb szerkesztőm kérésére. Randizóborok, borajánló nőknek és férfiaknak, ez a volt a téma.
Az írást gyorsan
kimaszkoltam, nem volt ezzel semmi gond, borajánlásban egy ideje verhetetlen
vagyok. Legalábbis azt hiszem magamról, mióta elvégeztem a sommelier iskolát és
végiglátogattam –egy kivételével – kis hazánk összes valamirevaló borvidékét.
Meg a határon túl is, ameddig a pénztárcám elért.
Miután letisztáztam, szép
annak rendje és módja szerint felhelyeztem a felhőbe, és becsuktam a
számítógépemet, elméláztam. Ezek ismeretében, milyen bort javasolnék tényleg egy randira?
Rég nem voltam randin,
így most tényleg a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Mivel ezt már leírtam, és
hamarosan olvassák is az én hűséges és lelkes olvasóim, itt most konkrétumokra
kellene hajtani. Mondjuk, elképzelni, ha véletlenül
randira kerülne a sor, kivel tenném?
Mert a borajánlás is
akkor jó, ha személyes. Ha tudod, mi szól az ő szívéhez, ínyéhez leginkább.
Nos, képzeletem szárnyán
kicsit utazgattam, térben és időben egyaránt, elképzeltem egy randit egy
sármos, fiatal férfival, valahol a Budai hegyek oldalában, rálátással a Dunára.
Lehetőség szerint nyár elején. Tehettem, mert ilyen a valóban még sosem volt.
Tehát, visszaröpültem az időben, és ennek a valakinek a bőrébe ültettem egy
személyt, aki egykor, egy viszonylag rövid időre, de nagyon kedves volt
számomra. Kellemes és szép időket töltöttünk együtt. Ha most, ott elém
toppanna, egy szép pécsi cirfandlival várnám, az lenne a beköszönő. Nem tudnám,
szereti-e, de nekem igen kedvemre való, innen indulhatna a csábítás. A
folytatásban zöldveltelini lenne, lehetőség szerint a hazájából, Wachauból. De
ha kicsit hazafiasabb lennék, akkor valahonnan Sopron környékéről választanék.
Fertőbozit a Vinczellér pincéből.
És ha az este vége felé
járnánk, akkor előhúznék a tarsolyomból egy szép furmintot vagy juhfarkat.
Tokaj, vagy Somló. Nem, inkább furmint lenne a befutó. Persze, titkon azért
bíznék benne, hogy ő is tartogat valami meglepetést számomra. Nem, nem valami
pajzánságra, hanem egy bor-meglepetésre gondolnék.
De most így, ahogyan ezt
visszaolvasom, felrémlik bennem egy kép. Az, amikor pár hónappal ezelőtt a
valóságban összefutottam ezzel a fent említett férfival. Bizony, jócskán
megöregedtünk. Ízeset beszélgettünk, valahogy szóba kerültek a borok, és az ő
zöldveltelinije. Amit egy ismert budafoki pincészetből hoz, persze, nagyobb
kiszerelésben. Miközben olvasok, két
combom közé fogom a palackot, tekerem le a kupakot, mesélte, pedig ez
veszélyes dolog, észnél kell lenni, mert könnyen odalesz a lábközbe a nedű
fele. Jó kis bor, mondta, és ezt nem
feledtem el.
És egy nap, nem is olyan
rég, Budafokon járva megpillantottam eme nevezetes pincészetet. Nosza, vettem
egyet ebből a lábközészorítósból, meglássuk, milyen. Van, akinek ízlik, van,
akinek nem annyira, monda a kedves hölgy mosolyogva.
Este bekucorodtam, hogy
megkóstoljam, mert a zöldveltelininek nagy kedvelője vagyok. Behunytam szemem,
hogy lássam, mi lakik a csöppek között. Virágokat láttam: sárga margaréták,
élénk zöld cimbidiumok hada sorjázott, nem is sorjázott, öles rajokban
kanyarogva folytak elő a pohár mélyéről, édes izgalomban. A bor nem volt édes,
de annak hatott, eklektikusan volt benne minden, amitől olyan zavart, de mégis
egységes hatást keltett.
A második pohárnál
kezdett tisztulni a kép: a kocsma. Ez egy igazi kocsma-bor. Tehát az én szép
randizóbor-képem az elegáns cirfandlitól Fertőbozon, Wachaun, Tokajon és Somlón
át így jutott el egy külvárosi kocsmába.
Virtuálisan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése