Mesélek a bornak - Legyen neked zweigelt

 

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Azt mondják, szép nekrológokat tudok írni. Olyan mosolygósat. Hát nem tudom, de azért nem a legjobb, hogy a blogom lassan teli lesz velük. Hogy annyian vagytok már odaát.

Persze, ahogy az ember évei száma gyarapszik, úgy lesznek egyre többen múltidőben. Mi meg maradhatunk együtt a hiányukkal. Meg a szépen megírt búcsúszavakkal.

Üldögéltem a rakparton, csöndesen úszott előttem a nagy folyó. Szeretem. A változásait, a hullámain táncot járó fénycseppeket. Csak nézni szeretem őket, minek írjak tóluk, költőink már szépen megénekelték őket: mint megannyi tündér, láthatatlan sarkantyúik pengése.

Megint eggyel több barát emlékét őrzi a folyó. Földi maradványait méltósággal nyelték el a habok. Ringatózó virágok úsztak utána, szép volt, mint mindannyiszor. Olyan furcsa szép, amikor sírsz, mert szomorú. De a szomorúságában szép. Közben meg arra gondolsz, hogy a harang érted szól. Érted, értem, érte, mindannyiunkért, akik egymás után veszünk el szépen a habokban. Csak a sorrend, a sorrend nem mindegy.

Edittől a legszebb szüreti emlékeket őrzöm. És épp szüret idején gondolta úgy a Teremtő, hogy itt kell hagynia ezt a furán felfordult világot.

A Dunára néző nagy domboldalon napoztak a szőlők. Nem valami nevezetes borvidék ez, de nekünk kedves volt. Épp elmúlt a tél, csattogtak a metszőollók. Addig a szőlőmetszést tankönyvből ismertem, itt leltem rá a váltócsapos metszésben lévő örömre. Belefeledkeztem, szememmel minden rügyet megsimogattam, beszélgettem velük. Olyanok voltak, mint egy-egy kis babácska, akiből szép élet serken. Estére éreztem csak, hogy ujjaim lefagytak, arcomat pirosra csípte a hideg.

A venyige egy része máglyán végezte, és zacskóba szedtem tiszta venyigehamut. Szakács barátom kérte először, hogy gyűjtsek neki, mert ez a legjobb ízesítője a panelnyolcadikon főtt bográcsgulyásnak. Egy evőkanállal kell egy fazékba. Tényleg volt benne valami báj, valami plusz íz, így aztán magamnak is vittem kis dobozba. Titkos összetevőként került olykor a pörköltbe, főleg vadhoz, ha éppen nem volt kéznél igazi tűz.

A hosszú szőlősorokat rózsák vigyázták. Nem mindet, csak minden harmadikat. Innen tudták a gazdák, kinek, hol kezdődik a szőlője. Különféle rózsák voltak, tehát lehetett tudni, a tearózsa utáni második sorban kell folytatni a munkát. Vagy, hogy a vödör a bordó rózsa sorában még megvolt. Persze, ezek a rózsák nem holmi útjelző- vagy díszítőelemei voltak a szőlőnek, hanem növényvédelmi okokból kerültek oda leginkább. A rózsák érzékenyebbek, ezt a Kis Hercegből is tudjuk, és így előre lehet gondoskodni a védelemről. Meg amúgy szépek is, tényleg. Rózsák és szőlő. Boldogság.

Színesedtek a szőlők, közeledett a szüret, összejöttek a barátok. Ott mindig mindenki derekasan kivette a részét a munkából. Egyszer sem láttam lazsálni vagy elsunnyogni senkit sem. A legkisebbek is segítettek, apró kezeikkel serénykedtek. Hordták körbe a pogácsás kosarakat, átbujkáltak a drót alatt, olykor hosszú ideig kerestük őket, mert elcsatangoltak. Ez is a szürethez tartozott, a szőlőbújócska.

Nem tudom, Edit hogy csinálta, de ilyenkor hatalmas kosár pogácsákkal érkezett. Valószínűleg egész éjjel sütötte a pirinyó konyhájában, hogy reggel aztán betegye a wartburgba a vödrök meg az ollók mellé. Ha szüretre gondolok, ma is érzem a szőlőskertek mézes illatát, amibe ott keveredik a jó meleg pogácsa-aroma.

Pölöskei muskotályos szedtünk, meg zweigeltet. Én ez utóbbit szerettem igazán, szedni is, meg kavargatni a nagy kádban, amíg a héján erjedt. Szerettem a szép leveleit, a tömött fürtöket. A pogácsa mellé egy-egy szem ráncos bogyót kaptam be, a legjobb szüreti házasítás volt így a számban.

A bor aztán szépen fejlődött a pincében, a család gondoskodott róla, hogy jól legyen. Hozzánk kannában került, „kannás bor”, mondták róla a gyerekek. A kannából aztán szép ívű üvegkancsóba töltöttem, az asztalra már így érkezett.

Egyszerű bor volt, tiszta és egyenes. Benne volt a nyár, némi cseresznyés vagy meggyes felhanggal. Nem kerestünk benne nagy szavakat, mesélős volt, mindig mesélt egy megélt nyárról. Amikor eveztünk a fák közt a kiáradt Dunán, kavicsokat szedtünk vödörszámra az aprónéppel. Mesélt a nagy kirándulásokról és a tűz melletti estékről – mert a boton sült szalonna nagyon szerette azt a zweigeltet. Mesélt átbeszélgetett csillagos estékről és hosszú erdei túrákról. Maga volt az igazság. A tiszta, egyszerű igazság. Meg a nyár.

Most, hogy ott ültem a rakpart kövein, néztem a hullámokat, szinte ott éreztem a számban annak a jó zweigeltnek az ízét. Kár, hogy nincs velem itt belőle egy palack, stílusos búcsúzás lett volna. Lehet, furcsán venné ki magát, hogy itt ülök a csinos kis fekete ruhámban, a magassarkút lerúgva vörösbort kortyolnék, de valószínűleg senkinek tűnne fel. Talán azt is csak én láttam, hogy a víztükör bolti virágokat ringatott, köztük az én kerti, boldog rózsaszálaimat. Miért ne hozhattam volna egy búcsúbort is ide, a folyópartra? Egy szép zweigeltet, egy búcsúpohárral.

Mesélnék a bornak, így meg csak a folyó issza a szavaim. Sose kérdezd, kiért szól a harang. Értünk szól.

Idézet: John Donne

Mesélek a bornak - Wachau, Fertőboz, Budafok és a zöldveltelini

 

Vegyél elő egy üveggel a legkedvesebből – ehhez most jó szívvel ajánlok egy wachaui zöldveltelinit. Mesélek a bornak, olvasd.

Cikket kellett írnom a legkedvesebb szerkesztőm kérésére. Randizóborok, borajánló nőknek és férfiaknak, ez a volt a téma.

Az írást gyorsan kimaszkoltam, nem volt ezzel semmi gond, borajánlásban egy ideje verhetetlen vagyok. Legalábbis azt hiszem magamról, mióta elvégeztem a sommelier iskolát és végiglátogattam –egy kivételével – kis hazánk összes valamirevaló borvidékét. Meg a határon túl is, ameddig a pénztárcám elért.

Miután letisztáztam, szép annak rendje és módja szerint felhelyeztem a felhőbe, és becsuktam a számítógépemet, elméláztam. Ezek ismeretében, milyen bort javasolnék tényleg egy randira?

Rég nem voltam randin, így most tényleg a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Mivel ezt már leírtam, és hamarosan olvassák is az én hűséges és lelkes olvasóim, itt most konkrétumokra kellene hajtani. Mondjuk, elképzelni, ha véletlenül randira kerülne a sor, kivel tenném?

Mert a borajánlás is akkor jó, ha személyes. Ha tudod, mi szól az ő szívéhez, ínyéhez leginkább.

Nos, képzeletem szárnyán kicsit utazgattam, térben és időben egyaránt, elképzeltem egy randit egy sármos, fiatal férfival, valahol a Budai hegyek oldalában, rálátással a Dunára. Lehetőség szerint nyár elején. Tehettem, mert ilyen a valóban még sosem volt. Tehát, visszaröpültem az időben, és ennek a valakinek a bőrébe ültettem egy személyt, aki egykor, egy viszonylag rövid időre, de nagyon kedves volt számomra. Kellemes és szép időket töltöttünk együtt. Ha most, ott elém toppanna, egy szép pécsi cirfandlival várnám, az lenne a beköszönő. Nem tudnám, szereti-e, de nekem igen kedvemre való, innen indulhatna a csábítás. A folytatásban zöldveltelini lenne, lehetőség szerint a hazájából, Wachauból. De ha kicsit hazafiasabb lennék, akkor valahonnan Sopron környékéről választanék. Fertőbozit a Vinczellér pincéből.

És ha az este vége felé járnánk, akkor előhúznék a tarsolyomból egy szép furmintot vagy juhfarkat. Tokaj, vagy Somló. Nem, inkább furmint lenne a befutó. Persze, titkon azért bíznék benne, hogy ő is tartogat valami meglepetést számomra. Nem, nem valami pajzánságra, hanem egy bor-meglepetésre gondolnék.

De most így, ahogyan ezt visszaolvasom, felrémlik bennem egy kép. Az, amikor pár hónappal ezelőtt a valóságban összefutottam ezzel a fent említett férfival. Bizony, jócskán megöregedtünk. Ízeset beszélgettünk, valahogy szóba kerültek a borok, és az ő zöldveltelinije. Amit egy ismert budafoki pincészetből hoz, persze, nagyobb kiszerelésben. Miközben olvasok, két combom közé fogom a palackot, tekerem le a kupakot, mesélte, pedig ez veszélyes dolog, észnél kell lenni, mert könnyen odalesz a lábközbe a nedű fele. Jó kis bor, mondta, és ezt nem feledtem el.

És egy nap, nem is olyan rég, Budafokon járva megpillantottam eme nevezetes pincészetet. Nosza, vettem egyet ebből a lábközészorítósból, meglássuk, milyen. Van, akinek ízlik, van, akinek nem annyira, monda a kedves hölgy mosolyogva.

Este bekucorodtam, hogy megkóstoljam, mert a zöldveltelininek nagy kedvelője vagyok. Behunytam szemem, hogy lássam, mi lakik a csöppek között. Virágokat láttam: sárga margaréták, élénk zöld cimbidiumok hada sorjázott, nem is sorjázott, öles rajokban kanyarogva folytak elő a pohár mélyéről, édes izgalomban. A bor nem volt édes, de annak hatott, eklektikusan volt benne minden, amitől olyan zavart, de mégis egységes hatást keltett.

A második pohárnál kezdett tisztulni a kép: a kocsma. Ez egy igazi kocsma-bor. Tehát az én szép randizóbor-képem az elegáns cirfandlitól Fertőbozon, Wachaun, Tokajon és Somlón át így jutott el egy külvárosi kocsmába.

Virtuálisan.

Ezerjó Nap – a virág- és borkóstoló

 

Május 16. az Ezerjó napja. Hogy miért, azt megtudhatjuk az International Ezerjó Day szervezőitől.

Hozzám is érkezett egy nagy doboz, közösségi ezerjó csomag Mórról. Régóta kedves borvidékem, csuda estéket töltöttünk ott remek borok és szép lelkek társaságában.De most, május lévén, az ezerjókkal vidítottam fel a virágos konyhát – ami azért, lássuk be, eddig is vidám volt. Az ezerjó csavart egyet rajta!

Akár egy üde virágcsokor
Az ezerjó szőlőből készült bor általában egészen világos, zöldes árnyalatú. Enyhén illatos, illatában felfedezhetünk akácvirágot, almát, fehér szirmú virágokat, sőt trópusi gyümölcsöket is.

A vadkomlóhajtás az egyik tavaszi nagy sláger, egy bársonyos bormártás készült hozzá az Eisenberger pince szép, félszáraz ezerjójával. Sütőben besütve, kevés sajttal megszórva egy igazi májusi álmodás lett. Mellé is ezt a bort kínáltam, hiszen ha már benne, akkor mellé is.

A csalánpite az egyik kedvenc zöld sörkorcsolya. Százszorszéppel mutatós is! A Paulus Selection ezerjó szépen csúszott hozzá, igen. (A Paulus pincével izgalmasan kezdődött ismeretségünk. Csodás nyári napon, odafelé igyekezve leszakadt az ég. Hiába rohantunk, csuromvizesen estünk be a pincébe. Először töröközőket meg pokrócokat kaptunk, utána jött csak a bor… kóstolás előtt így elázni…)

Van egy szuper, gluténmentes sütireceptem, ami borral jó. A hordós érlelésű ezerjó a Végh-Tomcsik családi birtokról, azt hiszem, egy remek választás volt hozzá! A hosszú ideig tartó sütés alatt egybekelnek az ízek, a bortól lesz kerek az összhang. Egy szép tavaszi vasárnap délutánhoz nem is tudnék szebb kettőst elképzelni, mint ez a sötét süti, és a rá mosolygó bor.

Csetvei Krisztina borait nagyon kedvelem, szívesen kínálom őket a virágkóstolókon. Izgalmas pillanat volt, amikor a szépséges virágos palacsinták mellé kóstoltuk a Raw/ka amforás ezerjót. Így együtt vagány, lendületes, csupa élet desszertté váltak.

Míg ugyanez a desszert a töppedt szőlőből készült ezerjóval (Frey pince) elegáns, igazán attraktív, egy különleges kerti ünnepre való fogássá vált.

Hátra van még egy palack, a Spontán pince Ezerjója, amelyet a legközelebbi virágos borkóstolóra tartogatok, egy egészen extra virágos tányérdesszert megkoronázásához. Természetesen ez a desszert magában is fog némi bort tartalmazni…

 Receptekért, vagy virág-és borkóstolóért  kattints a Rózsakunyhó oldalára!

 

Boros mesék - A Himnusz kikongatása borospoharakon – Bernáth Aurél emlékezése

 Nemrégiben édesapám hívta fel a figyelmemet a festőóriás eme kis történetére. Nem volt könnyű előkeríteni az „Így éltünk Pannóniában” című művet és benne a kongatásos fejezetet.

Most, a Himnusz születésének 200. évfordulóján jó szívvel ajánlom olvasásra. 

"...Főttek hát a keszegek, gardák, az edényre fedő borult, miután még szárított, piros paprikacsövek is kerültek a lébe. A főzés első indulási izgalma elmúlt, csak a tűzre kellett vigyázni, mert bizony a venyige gyorsan ég, és azt is mindig törni kellett.

Amíg a lábas körül újabb események nem kívánták, apám felszabadult. Terítés következett, ami egyszerűen ment. A halpaprikáshoz mi más kellene, mint mélytányér, kanál, no és mivel majd a hal úszni kíván, hát pohár is?

Bernát Aurél: Riviéra (Magyar Nemzeti Galéria)

Ennél utóbbinál meg kell azonban állnunk. Nekünk ugyanis nem olyan poharaink voltak, mint másoknak. Nálunk, úgy látszik, óriások ittak.

Ahogy a Bélavár felépítése befejezéséhez közeledett, apámat egyszer két hatalmas talpas pohár kongatása közt találtam. - Mit csinálsz, papa? – kérdeztem. – Kongatok, felelte, de nem volt hajlandó több részletet elárulni. A két talpas pohár Lang Mózes fűszerestől került hozzánk, ott savanyú cukor állt bennük. Hétdecisek voltak. Apám kongatta őket, majd egyikbe kis vizet öntött, s utána megint csak kongatás következett. Mi az ördög lehet ez? – tanakodtunk.

Kiderült, hogy ilyen poharak lesznek a Bélavárban. Igen, de ez nem ment simán. A poharaknak ugyanis még zenélniök is kellett. A terv szerint kongatással ki kell adniok a Himnusz első két sorát:

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel…

Ez a két sor tizenégy szótagból áll, beleértve, hogy a „sé-ég” két zenei szótag. Így tehát ennyi pohár kellett. Ilyen zenei feladatoknak Lang Mózes bácsi pohárkészlete nem tudott megfelelni. Így hát apán az üveggyárhoz fordult. A gyár visszaírt, hogy a „meg”- poharat nem vállalja azonos vastagságú üvegből, és hogy a „ség-1” pohárnak nagyobbnak kell lennie, mert ez a hang túl mély.

Így lett aztán a „ség-1” pohár, az úgynevezett elnöki pohár – egyliteres, a többi, alig észrevehető vastagság-különbséggel – hétdecis. Óriások poharai! 

Ez a készlet azonban sok egyebet vont maga után. Nem kell sokáig számítgatni, hogy tizennégy ilyen űrtartalmú poharat nem lehet a szokásos egy-kétliteres kancsóból töltögetni, ha csak a gazda nem akar szakadatlanul ide-oda nyargalni a pince és az ebédlő között. Megfelelő borosüveg kellett hát. Ezt apán egy pesti útja alkalmával a Törley-pezsgőgyár harmincöt literes reklámpalackjában találta meg. Nagy diadallal érkezett ez a butélia a Bélavárba.

További következménye az óriási ivókészletnek az a hektoliteres hordó volt, amely tálcául szolgált a nagy borosüvegnek, és az élesre köszörült lovassági kard, mely a sonkavágót adta. Hogy a kés, kanál, villa – nem lett a szokottnál nagyobb, az csak a fiziológia kényszerítő ereje folytán történhetett. Ha Csala meg is tudott egyhajtásra inni egy egész literrel, arra mégiscsak képtelen volt, hogy sajtárral egye a halpaprikást.

A vacsora előkészületeinek legnehezebbje a harmincöt literes üveg megtöltése volt. Le kellett vinni a pincébe, ami üresen még csak ment valahogy, de a szűk lépcsőn felhozni komoly férfimunkát igényelt. Az ebédlőben aztán ráhelyezték a hordóra, szorosan az ebédlőasztal mellé, s ott úgy hatott, mint egy viharágyú. A bor-felhozás elvégzése után a poharak kerültek sorra. Csák gondosan a Himnusz dallama szerint állogatta őket. Nem egyszer hosszan elgyönyörködött a hangolásban, mint vérbeli zenész, ki rendet tud teremteni a makacsul bujkáló dallam rendszerén. Néha a „ség 1”-gyel kezdte a könnyebbség miatt, mert ez a pohár nagyobb volt mindannyinál. Az asztal végre rendben állt.

… Amikor elkészült a halpaprikás, egy hordófenékhez hasonló, kerek tálca került elő, s apám utolsó szakértő pillantása után rávonszolták a hatalmas lábast erre az alkotmányra, s óvatosan tették az óriási poharak közé. Csák, mint egy született udvarmester, a poharak elé igazgatta a vendégeket. Megkezdődött a kongatás. Apán kezdte az „is”-sel, Gönczy folytatta a „ten”-nel.

Ezután következett a bortöltés. Amíg a nagy üveg tele volt, bort csak úgy lehetett tölteni, hogy ketten fogták a hatalmas üveg nyakát és a vendégek a poharaikkal sorban eléje járultak. Színültig kapta mindegyik. Mint valami ritka szertartás szerelői, jöttek a hívek a nedűért…”

Bernát Aurél: Így éltünk Pannóniában, részlet, 1958.

Fácánsült somlekvárral

       Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat.

Eltűnődtünk, vajon ki lehetett az a kedves ismerős – mert, ugye, csak ismerős lehetett – aki távollétünkben ilyen kedves ajándékkal lepett meg.

De még mielőtt a fácán múltját s ide érkezését, no meg majdani sorsáról való gondoskodást értekezésbe bocsátkoznánk, előbb megszárogattuk bakancsunkat, esőkabátunkat, mert bizony igencsak megáztunk ezen a délelőttön az Ernő-forrásnál tett kirándulásunk alkalmával.

Zebegényből az Ernő-forrást többféle úton is el lehet érni, ezúttal a Szőnyi utcából a temető mellett felfelé kaptató keskeny sikátoron indultunk el. Ez az út igen fárasztó, ám annál több néznivalót kínál! Mindjárt a temető felett érdemes egy kis pihenőt tartani, kifújni magunkat. A falu szép innen – innen is. Aztán az út szépen visz felfelé, jó vegyes erdőben. Bizony, néhány éve - amikor az évszázad (vagy évezred), maradjunk annyiban, hogy az utóbbi száz év legnagyobb árvize elvonult a hetekig tartó esővel együtt – akkora kosár őzlábgombát és vargányát gombásztunk itt az erdőben, mint még soha! Tejfölös-paprikásan került fél óra múlva a tányérba (miután Frédi, az erdész is áldását, szakszerű hozzáértését adta gomba-vacsoránkra), tetejére pár szál petrezselyem került Juliska nénitől, s azt sem igazán bántuk, hogy a kenyér bizony már soknaposan szikkadt volt… De most nyár volt, az erdő harsogóan és sokszínűen zöldellt, az út meg kanyargott benne.

Rövidesen újabb kilátó ponthoz értünk, ekkor már lábunk alatt hevert Zebegény, sötéten csillogott a folyam. Az égen agg fellegek gyülekeztek nyugat felől, mégpedig nem éppen a legbarátságosabb fajtából. Az út vitt tovább a szelíd tölgyesen, majd egy kisebb bükkös völgybe érkeztünk. A völgy alján a kis vaditatóban táncot lejtettek az esőcseppek, egyre ropogósabbat. Mire fölkapaszkodtunk a hegy túloldalán, már javában esett. Az útelágazásnál a jobb oldali ösvényt választottuk, vidáman kanyargott meredeken lefelé, míg a másik út egyenesen Hegyes-tetőre vitt volna. Igencsak óvatosan kellett haladni ahhoz, hogy meg ne csússzunk a füvön lefelé.

Ernő-forrásnál várt bennünket egy öreg kis kunyhó. Tetején ugyan itt-ott hibádzott a fazsindely, de mégiscsak kunyhó volt. Leülve benne hallgattunk az erdő csendjében az esőcseppek zenéjét a tetőn, a leveleken, a pocsolyákon. Se emberfia rajtunk kívül, se állat, se térerő… s akkor a csöndbe belebúgott a vonat idáig szóló kürtje…

Ahogy az eső alábbhagyott, s lelkünk megtelt a csönddel, vetettünk egy pillantást a kicsit elhagyatott forrásra az újonnan épülő kunyhóra, s a Bodzás-völgyön át továbbindultunk. Errefelé tarkakalapos gombák nőttek, színesek voltak és olyan kívánatosak, hogy nem volt szívünk letépni őket.

Némán ballagtunk hazafelé, némák voltak a falu házai is, némák és értetlenek, az emberek az eső elől behúzódtak vackaikba. Még egy utolsó erőpróba: föl, a házig: s a kilincsen ott hintázott jó spárgára kötve a két fácán. A szomorkás idő ellenére máris jó kedvre derültünk: két fácán! Szemünk előtt megjelent egy jókora tál aranyló leves, benne főtt húsos derelyével, szinte már számban éreztem a füstölt szalonnával tűzdelt mellehúsát, mégpedig valamely savanykás gyümölcs társaságában…

No, de nézzünk körül hamarjában, mivel is gazdálkodhatunk ma? Leveszöldség, természetesen, mindig, minden jóravaló háznál akad. Ebben nincs hiba. Füstölt szalonna szintúgy. No és éppen most érik a som! Épp a minap nézegettem, milyen jóízűen dézsmálják a rigók és a málinkók! Nem mintha sajnálnám tőlük, de azért az alsóbb ágakról jusson belőle nekünk is!

            Amint azt bárki megtapasztalhatja: a piros bogyók –legyen az málna, ribizli, szamóca vagy társaik – drágán mérik felejthetetlen aromájukat. Szedegetni, tisztogatni igen időt rabló türelemjáték: de a végeredmény kárpótol persze mindenért!   A som leszedegetése és kimagozása is legalább akkora munka, mint a két fácán megnyúzása. Aztán a piros gyümölcshúst addig kell keverni erdei virágmézzel, amíg majdnem teljesen egynemű lesz. Tessék félretenni, pihenjen egy keveset, mondjuk akár két-három napot is, jó hűvös pincében, hogy aztán amikor éppen alkalom kívánkozik, máris asztalra kerülhessen – például, ha két fácánt találunk a kilincsen.

…Mire a fácán kevésbé nemes részei a lassan gyöngyöző vízben elmerültek  a zöldségek, néhány borókabogyó, egy csokornyi erdei friss zöldfűszer társaságában, a madarak rejtélye is megoldódott: Ági édesapja, Pali bácsi hozta nekünk ajándékba. Bizony, jól tette!

A fácán combját s mellét vékony szalonna-szeletekkel tűzdeltük meg, s az erre legalkalmasabb időben a levesbe merítettük. Nem időztek ott a nemes húsdarabok többet, mint negyed óra: ez éppen elég ahhoz, hogy a zamatos lé átjárja őket. A bogrács mellett egy láncra csördített sütő alkalmatosság várta a bele kerülő húsdarabokat. Parazsat kotortunk alá, s került bele néhány szelet kövér füstölt szalonna, hogy nyikorogva és sisteregve kisüljön belőle az a kevés kis zsír, ami majd bölcsőként fogja ringatni a fácán oly kényes darabjait. S ahogy kiemeltük a kisült szalonnákat, máris következett ez a pillanat: a szép húsok belependerültek a zsiradék-ágyba. Itt aztán igazán művészi odaadás, türelem és soha el nem révedő figyelem szükségeltetik, hogy a húsok éppen olyan omlósra és pirosra süljenek, ahogy az dukál. Nem kell hozzá sok – egy kis sült szalonna-katona kenyérrel, egy-egy korty hűvös sör, s máris élvezhetetlenül száraz, vagy feketén szomorú kokszdarabbá válik az, amit elsőrangú pecsenyeként szerettünk volna e beavatkozás viszontlátni. Tehát bölcsen odafigyelve, tartózkodva minden egyéb külvilági ártalomtól, csak a fácán sütésére figyelve ebben a néhány percre.

S mire a fácán megpirul, addigra a leves is elkészült. Főzhettünk volna bele a házi tésztát is, vagy húsos táskát – összevagdalt fácánhúsból, finom vadfűszerrel – de az az ilyen hirtelen jött, bográcsban főtt levesbe túl finomkodónak tűnt volna. Így hát maradt a leves magában – arany cseppekkel gyöngyözően, frissen őrölt borssal megszórva. Aztán második fogásként a benne főtt hús, dijoni mustárral, s ecetes tormával, fehér kenyérrel. S amint e bevezetés megadta az alapját, következhetett maga a pecsenye, hozzá a pince mélyéről elővezetett somlekvár. Talán a burgonyakrokett az, amit nélkülöztünk, de amikor a hússütő tál mélyéről is kibogarásztuk-kitunkoltuk az összes kis benne levő jó falatot (ide kívánkozik egy kis trükk leírása: amikor a húsnak már hűlt helye a serpenyőben, visszahelyeztem az edényt a tűz fölé, s egy kis pohárnyi testes vörösborral föllöttyintettem. Éppen csak átforrt, annyira, hogy az odasült húsdarabkák s miegymások egybekelve oly pompás íz-egyveleggé lényegültek, hogy ezután már mindenki megnyalja mind a tíz ujját.), s szusszanni sem tudtunk, csupán az okozott némi fejtörést, ugyan mivel öblítsük le e remek lakomát? 

www.rozsakunyho.hu

 

Van-e veszélyesebb a virágos tortáknál? – ZÖLD morgolódások egy nyári délutánon

 Igen, az emberi hiszékenység és a butaság.

„Az értelem az a gyökér, amelyből a kimondott szó virágzik”

Hildegard von Bingen

ZÖLD esküvőkön mérgező torták, avagy vissza a természetbe esztelenül

A hideg is kiráz a ZÖLDnek nevezett esküvőkön, ahol hangzatos szólamokkal említik a fenntarthatóságot, a hulladékmentességet, az italokat műanyag szívószál nélkül. A komposztálható bambusztálakban az organikus avokádókrém, a VADVIRÁGOKkal díszített torta (a virágpiacról, oda meg ki tudja, honnan.) Mert a bambusztálat nem kellett ám tízezer kilométerről szállítani, sem a „vadvirágokat” minimum Hollandiából, az avokádóról ne is beszéljünk.

Az esküvői tortáknál bevett szokás, hogy a virágostól hoznak egy előre elkészített virágdíszt, ami igazán remekül mutat rajta. Szerencse, hogy az amúgy ehetetlenül édes és rémisztő színűre festett tortamázat-bevonatot-marcipánutánzatot vajmi kevesen falják be, jobb esetben kipiszkálják a tányér szélére. Ők teszik jól, mert a virágüzletben, dísznövényként árusított virágokat nemhogy megenni, de megszagolnunk sem volna szabad! Azt meg, hogy érintkezzen élelmiszerrel, nem lenne szabad engednie egyetlen, felelősen gondolkodó cukrásznak sem!

Ma pedig egyre több alkalmi, vagy hobbi cukrász kápráztatja el tortáival az édesszájú közönségét, vakolt, csupasz vagy krémmel bevont és ZÖLD díszítéssel ellátott tortákkal. Mert a ZÖLD trendi És mivel a kóstolást a vizuális élmény beelőzi, és mert a virág is trendi, hát tesznek is rá bőven. Ki a kertből, ki a virágostól - erről írtam fentebb. Tesznek rá mindent, ami akad, ami jól mutat, fő szempont az esztétikum, no meg a büdzsé.

Kedves Tortakészítő Barátaim, eszetekbe jutott már egy szép légyölő galócával dekorálni egy tortát? Olyan kis helyes, egy oroszkrémen egészen pöpecen állna. Az erdőből ingyen van. Körbe lehetne tűzdelni tiszafa-ágakkal is. Nekem ez akkor kattant be, amikor a minap egy házi cukrász babarózsaszínű tortakölteményével hencegett a fb-on, amelyen bájos leandervirágok vigyorogtak pasztell rózsaszínben. Igen találó összeállítás, kapta is lájkokat rendesen. Csak bízhatunk a kóstolóprogramok tapasztalataiban, hogy a népesség 90%-a kikotorja a virágot, és köszöni, nem kér belőle. Merthogy sok más mellett a leander és a tiszafa is mérgező!

Egy trendi cukrászlány büszkén posztolta legújabb kreálmányát: csoki, sóskaramell, láthatóan az sk. kertből jöttek a növények a szeder mellé: kérdem én, tudja-e a nevüket? Ha tisztában lett volna azzal, hogy az ornitogallum (madártej névvel is illetik, talán ezért került oda?!)  erősen mérgező, bizonyára nem tette volna oda. Ahogy a boglárkát sem. Az amúgy gyönyörűséges kompozíció tényleg szuper, de amint a növény nedve kicsorog (és a hűtőből kivéve, szobahőmérsékleten tényleg kicsorog), és érintkezik a tortakrémmel, így eljuthat egy mit sem sejtő delikvens szájába is. Rosszabb esetben erős fejfájást okozhat - meghalni tőle nem fog senki, a fejfájást pedig majd az olcsó (vagy túl sok) pezsgőnek tulajdonítja majd. Tehát, amúgy minden rendben: szép volt, jó volt, tetszett, nem halt meg senki - rendben van ez így??

Nem, egyáltalán nem. Borsózik a hátam a ZÖLDnek nevezett esküvőktől, mert az utóbbi időben trendi lett – és nem értelmes gondolat, követendő életmód. Egyre-másra keresnek a legfurább ötletekkel. Legtöbbször csak az őrület megvalósításához keresnek balekot, de ma már van, aki tanácsot kér, mielőtt boglárkát kaszálna a réten. Az imént tettem le a telefont: májusi réti virágokat szeretnének holnaputáni esküvőhöz, mert a mezőn nem találtak. Mondom nekik, hogy rossz helyen keresték, mert a május elbújt már igen rendesen – azt hiszem végül meg is sértődtek. Augusztusban májusi virágos rét?! Nem néztek ki az ablakon? Vagy nem láttak naptárt és nem olvasnak híreket?!

Az is elszomorító, hogy olyan tiktokkerek, akinek félszázezer követőjük akad, és mérgező növények fogyasztására buzdítanak. Csak remélem, hogy a tiktokkozók csak nézik a bődületet, (a bődületes hülyeségeket) és mivel a növényeket nem tudják hová tenni, így talán meg sem eszik őket. Talán meg sem találják. Azért megkérdezném sokaktól: te komolyan elhiszed ZÖLD gondolatait annak, aki csodásan nyírt pázsitjáról osztja a ZÖLD észt? Akinek kertjének fele láthatóan zúzottkővel van beborítva és gyepén robotfűnyíró szaladgál?

A zöld morgolódás még sokáig tarthatna, de egyszer majd, ha lesz időm rá, írok ebből is egy tanulságos könyvet. Addig pedig ajánlom jó szívvel tanulmányozni a honlapomat, a könyveimet. Ajánlom ehető virágaimat, és azokat a kedves tortakészítőket, akik műveit szívesen javaslom: Vajda Emese MESICAKE, Puzder Enikő ARONORA Cukrászműhely remekeit.

A tortafotók Kedves Megrendelőim remekei, köszönet értük! Ha érdekelne bármelyik, keress bátran! És igen, mind EHETŐ, a díszítés is ehető.

 

 

A szomorúság jósága

 Az elmúlt hónapokban csapkodott körülöttünk vihar: egyre-másra érkeztek a hírek ismerősök, barátok súlyos betegségeiről. Többen közülük az első megrázó diagnózis után elhatározták: mától egészségesen fogok étkezni!

És itt jöttem a képbe: hogy hogyan? Hosszas beszélgetések után kezdett számomra tisztulni a kép: hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, mit jelent az egészséges táplálkozás!

Ezentúl csak párolt zöldséget eszünk, legfeljebb egy kis margarinnal megöntözve: kell a növényi zsiradék. Vettem egy halom gyógyteát, most ezeket isszuk nyakra-főre: mert abban van az egészség. Tengernyi vitamint vettem, most minden nap bedobálunk belőle egy marékkal, meg isszuk a kollagén-shaket. Esténként mindig eszünk kefirt vacsora után, mert az egészséges. Zsírszegény diétát javasolt az orvos, csak főtt húst fogunk enni, meg virslit, párizsit, mert abban nincsen zsír. Teljes kiőrlésű kenyeret eszünk, mert azt mondták, csökkentsük a gluténbevitelt.

Ilyen, és ehhez hasonló mondatokat hallva mélyen elszomorodtam. Miért akkor jut eszébe a legtöbb embernek, hogy egészségesen táplálkozzon, amikor már megérkezett a betegség? Ugyan miért nem lehet ez alap? Ma, amikor annyi információ áll rendelkezésünkre, mint eddig még soha – igaz, ki kell hámozni a tengerből azt, ami a hiteles és a lényeges, és lehet, éppen ez a baj – tényleg ennyire nehéz kitalálni, mi az egészséges? Miért nem ismerjük a zöldségeinket, miért utáljuk a legtöbbet? Miért csak akkor jön a nagy változtatási kedv, amikor becsukjuk magunk mögött az orvosi rendelő ajtaját?

Nem táplálkozhat mindenki egyformán, hiszen mind mások vagyunk genetikailag, különböző az életvitelünk, az elérni kívánt cél: tehát ez mindig egyénre szabott. Azért, mert a pedikűrös lánya lefogyott a répaevéstől, nem biztos, hogy nekem használ – és nem is bírnám ki. De ha annyi főtt tésztát ennék meg, mint István bácsi, akkor már nem férnék be a kertkapun.

Január elejére hirdettünk egy online előadást, amely pont ezt a témát boncolgatta volna, sok-sok gyakorlati tudnivalóval, receptekkel, sok-sok hasznos információval. És alig akadt rá érdeklődő! Vajon miért nem akarod komolyan a változást?

Kedves Olvasó, ha eljutottál idáig az olvasásban, és úgy érzed, hogy a fenti mondatok egy picit megérintettek, és valóban szeretnél változtatni az életmódodon, szívből ajánlom, hogy

- kövesd a www.rozsakunyho.hu  oldalát, ahol üde receptekkel és egészségtudatos programokkal fogsz találkozni,

- ha van olyan, ami ebben a témakörben különösen érdekel, jelezd a rozsakunyo.alkotomuhely@gmail.com email-címen, hogy még inkább tudjunk a kedvetekben járni,

- van lehetőség konkrét esetben személyes konzultációra is, ezt szintén a fenti email-címen tudod jelezni,

- figyeld, a hírleveleinket, hamarosan olyan háromnapos programmal fogunk jelentkezni, amelyben új szintre emeljük a gyógynövényekkel, az egészséges tápláléknövényekkel kapcsolatos információk megosztását, egybekötve a lecsendesedés, a lelki béke megtalálásának eleganciájával.

Szeretettel,

Monika

 www.rozsakunyho.hu