2019. szeptember 25., szerda

Ne tedd az avokádót tüllszatyorba!


Én sem teszem. Pedig van tüllzacskóm, több is – anyukám varrja őket a családnak, maradék anyagokból. 

De nem veszek avokádót. Nem azért, mintha utálnám – de nem fér össze a világommal. Ahogy nem veszek messziről jött paradicsomot, ananászt, decemberben cseresznyét és júliusban banánt.
Mentsük meg a Földet – harsogja mindenki lelkesen – de vajon mit tesz érte? Műanyagszatyor mentes júliust kiáltunk, aztán sorra jelennek meg a tüllszatyor-gyártó vállalkozások – mi meg vesszük, mert aki lépést tart a korral, most már csak azzal vásárol. Aki magára valamit is ad, e nélkül nem lép ki a házból. És ha körülnézne otthon, mennyi olyan zacskó van, ami használható erre? Vagy varrna magának? 

És az miért nem zavar senkit, hogy a zöldhulladékot műanyagba zsákolva vitetjük el a kukásokkal? És ha nem viszik el szombaton, akkor jaj nekik, telefröcsögjük az arckönyvet, miféle méltatlan dolog ez, most rohadjon ott napokig? Régebben becsöngetett a szomszéd jóindulattal, hogy figyeljek, elfelejtettem kitenni a zöldhulladékot, ma jönnek a kukások. Nincs zöld hulladék nálunk, meséltem el neki: a kaszálékból mulcs lesz, a levágott vesszőkből gyújtós, a többi megy a komposztra… nincs mit begyömöszölni a kukazsákba. Valahogy ezzel nem foglalkozik senki sem: tegyük tüllzacskóba a levágott füvet – hallott valaki ilyenről?! :-)




Trendi gasztrobloggereket olvasva is sorakoznak a receptek, hogyan mentsük meg a Földet… lazacderék idénysalátával… készíts otthon házi pesztót fenyőmaggal… karfiolropogós avokádós mártogatóssal…. bevallom, ez volt az a pont, ahol betelt a pohár, mert ezt egy olyan bloggernél olvastam, akit tisztelek, és sokra tartom munkásságát: nem öncélú, de jó szóval, mutatós képekkel mutat példát, hogyan is etessük a kicsinyeket.
Csalánkrémes szendvics
DE MIÉRT AVOKÁDÓ? miért nem vesszük már észre, hogy a kert, ez az országnyi kert is telis-teli van ennivalóval?! Miért nem esszük a HAZAIt? Miért kell a mi gyerekünknek, ebben az országban avokádóba mártogatni a karfiolt? Hosszasan sorolhatnám még az efféle anomáliákat, de aki érti, tudja, mi ezzel a baj.
Az egyre népszerűbb kertlátogatós kóstolóprogramokkal csodálkozó szemek néznek ránk, amikor elmondom, hogy színekben- ízekben tobzódó asztal minden kincse a kertből került ki, szezonális, friss… És nem ismerik a rebarbarát, nem láttak még friss kakukkfüvet, nem tudják, hogy a krumpli egy növény, aminek van föld feletti része, és akkor még el sem jutottunk a csalánhoz, a tökhöz, a tökvirághoz….. Évek óta házalok a könyvkiadóknál a vadnövényes könyvemmel, és nincs hajlandóság a kiadásra, mondván, erre nincs igény…. lehet, hogy igazuk van, mert amíg az avokádó és társai a trend, addig tényleg a falnak beszélek….
Kóstoló a kertből, szeptember

Belesimulva kellene élni a természetbe, élvezni azt amit ad – addig még, ameddig lehet… olvassátok Márait… magam pedig visszavonulok a kertbe…

“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messziről, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek a világ hangjai iránt.
De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik.”

www.rozsakunyho.hu



2019. szeptember 1., vasárnap

Szeptember



   Sietős léptekkel érkezett egy késő augusztusi hajnalon. A kapunál megtorpant, ott, ahol a reszketeg ribizlibokor elejtett egyet-kettőt vöröskésre festett leveleiből, kifújta magát, s belépett. Mosolygós szemekkel körbepásztázta az oly ismerős kertet, talán kicsit el is időzött a vén diófánál. Lassan le kellene verni már a diót, gondolta, aztán az almafákat vette szemügyre. Gyöngéden megsimogatta a pirosodó jonatánt, a még zölden ragyogó, ám már imitt-amott sárgába hajló húsvéti rozmaringokat. Szinte érezte a kamrát belengő édes illatot, mely tavaszodván még áradt az aranysárgára színesedett érett gömbölyűségekből. Lehajolt egy lepottyant gyümölcsért: pajkos harmatcseppek hintáztak a fűszálak hegyén, csillogó cseppekkel pettyegették meg az édeni almát – bele is harapott nyomban.

   Magasan járt már a nap, beragyogta a szőlősorokat, táncoltak a színes levelek a lanyha szélben. Hamvasan csüngtek alá a szüretváró fürtök, s amint közelebb lépett, megízlelni, vajon még hány édes nap kell a bogyóknak, seregélyek dézsmáló csapata rebbent föl a tőkék közül.
   A vénséges, göcsörtös körtefa méltósággal ingatta terméseit ág-karjain, mintha csak röstellené bőségét, s valóban, a fűben itt is, ott is tottyadt, kövér körték ültek muslincarajok szabad prédájaként. A bársonyvirágok szirmocskáikkal hiába cirógatták, becézgették, ők csak bámulták egykedvűen az öreg fát, mely mostoha módján így szélnek engedte őket. Amott felfutott a rozzant kerítésre a tök, s míg levelei már-már fonnyadtan bóbiskoltak, az ezüstös-fényes, büszke kabakok csak úgy csillogtak a bágyadt fényben. Férges gyümölcseit a szilvafa mind a földre dobta, elárvultan tekingetett körbe magában, s amint meg-megborzongott, lepergett róla egy-egy levél. A nehéz birsekkel bókoló százkarú bokor halkan sóhajtott, s még lejjebb engedte ágait. Tudta, hosszú sora van még annak, míg beérnek, kiszínesednek gyümölcs-gyermekei, s a szelid fagy édesre csípi őket a molyhos kabát alatt.

   Amint baktatott végig a kerten, szeme minduntalan megpihent az öreg házon: befutotta a vadszőlő már egészen, bogyóit rigók csipegetik, míg vérvörös leveleivel együtt le nem sodorja őket az első fagyos fuvallat. A ház előtt, a kicsiny virágoskertben büszkén virultak a nyári kert utolsó díszei, megannyi sárga virág: tátika, kúpvirág, dáliák. S a kedves krizantén-bokor is bontani készül szirmait, ahogy itt nevezik, a halott virág.

         Kosara megtelt, s karjára nehezedett, örömmel vitte kincseit, a tenyérbe gömbölyödő, jóízű almát, a szaftos körtét, a nehéz szőlőfürtöket. Markában vidám virágokból sebtiben összefogott csokor virított, kalapja mellé egy elhullajtott vadgalambtollat tűzött.
   Ment volna már, de még egyszer visszanézett: szinte látta, ahogy színesednek majd a levelek okkerre, rőtre s a barna, a vörös ezer árnyalatára, érezte, amint a hideg reggelek borzongása földre kívánja a fák lombruháját. Tudta, ahogy rövidülnek a nappalok, úgy fenyeget egyre inkább a fagy, fehérbe burkol majd mindent a dér, s mit a gondos gazda nem gyűjtött kosárba, kamrába, zsákba, lerázza a fákról a durva szél.

Vette hát kosarát – s mert jól végezte dolgát – fütyörészve ballagott tovább a rét felé e bőkezű, vidám öregúr, az Ősz.
www.rozsakunyho.hu


     

Ne tedd az avokádót tüllszatyorba!

Én sem teszem. Pedig van tüllzacskóm, több is – anyukám varrja őket a családnak, maradék anyagokból.  De nem veszek avokádót. Nem ...