2021. március 8., hétfő

In memoriam Szabó Péter

 Péter, nem ebben állapodtunk meg. 


 

Igaz, még gyermek az idő, de töltöttem egy pohárral a borodból, a somlóiba folyik a könny… nem jó ez így, nagyon nem.

Annyi tervet szőttünk az utolsó találkozásunkkor! Majd, ha visszatér a normális élet, vagy legalábbis valami hasonló. A legújabb kocsonya-kompozíciót kóstoltuk, mennyi lehetőség van benne, mondtad.

Te adtad nekem az „ehető virágok nagyasszonya” titulust. Magadat árokparti marketingesnek nevezted, és kifutó modellnek – ezt a jelzőt magamévá is tettem. Együtt találtuk ki a közös termékeinket, imádtad a fotóimat. Munkakapcsolatnak indult – mikor is?... történelem előtti időkben – és igaz barátsággá vált. EMBER, csupa nagybetűvel, igaz, becsületes, és szívbéli barát. Általad ismerhettem meg Salánki Sanyit, Kalla Kálmánt, Bergmannékat, Kiss Domonkos atyát… soroljam még?! Nem volt más, akivel annyi időt töltöttem volna kies autópálya-parkolók kávézóiban, mert a nagy autóval ott tudtál megállni... milyen tartalmas és mély beszélgetések tanúi lehettek e helyek... Alacska, Sasfészek, Tárnoki pihenő...

A Noszlopi Gasztroakadémiát megakasztotta a rendkívüli állapot, a várbéli előadások, a Márai Szalon már a múlt ködébe vesztek, ahogyan rég nem álltunk együtt közönség elé sem. 


 

A könnyek többször is velünk voltak. Emlékszem, amikor meghallottam a rádióban vörösiszap katasztrófát, hívtalak, zokogtál bele a telefonba – és néhány évre rá a könnyekkel küszködtél, amikor végigvittél a megújult Devecseren.

A nyáron is sírva beszélgettünk, amikor nekem bedőlt a virágokba vetett minden bizalmam, bezárták minden megrendelőmet, te azt mondtad, ilyet még nem élt meg a noszlopi kocsmáros, hogy van étel, van vendég, van szakács – és nem lehet kinyitni az ajtókat. 


 

És legutóbb is ott voltak a könnyek, mesélted, láttad dobozból enni az elviteles ételt a parkban, a törzsvendégek, vasárnap délben, dzsekiben, szélben, hidegben… vajon nekünk való ez a világ, tűnődtünk…

Annyian vannak már odaát. És egyre többen. Nem igazság, hogy most már Te is onnan tekintesz ránk.

Amúgy az utolsó üveget bontottam ki a borodból. A Somlói borok kedvelőinek, a Lucullus Fogadó pincészetéből.

Ég Veled, Péter! Találkozunk!

„…Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána…”

(Reményik Sándor)

2021. február 8., hétfő

Ex Libris – Egy múló pillanat

 


 

„A múló pillanat az örök Kína életében az a nem egészen félszázad, amely a boxer-lázadás és a még most is folyó japán háború között telt el, szóval Kína jelenkora. Viszontagságos idő Kína viszontagságos történetében, beleesik a császárság bukása, a forradalom, az új köztársaság berendezkedésének válságos és bizonytalan évei, a szörnyű pártharcok egyes becsvágyó és kapzsi tábornokok között, elképzelhetetlen arányú elemi csapások, a japánok mesterkedései az ország feletti uralomra. És beleesik az ősrégi kínai hagyományok felbomlása, az európai kultúra behatolása és ezzel a társadalmi állapotok, az életformák s a családi élet átalakulása, új embertípusok tömegének felbukkanása, de az első kísérletek is a nemzeti egység megteremtésére, amely lehetővé tette a Japánnal szemben való mostani szívós ellenállást.” – írta Schöpflin Aladár 1941.-ben, az első magyar kiadás megjelenésekor.

Idehaza nem nagyon ismerjük a Távol-kelet irodalmát, nekem is meglepetés volt ez a regény, amelyre anyukám barátnője nyitotta rá a szememet. Én is ajánlom jó szívvel mindenkinek, aki szeretne bepillantani a régi Kína életébe, és szereti fordulatos családregényeket. Kellemes, üdítő, és elgondolkodató olvasmány, hosszú estékre.

A cselekmény egy meneküléssel indul, és azzal végződik, közben pedig egészen kalandos utazáson vehetünk részt. Én hetekig éreztem a Yao család vendégszeretetét, és estéről-estére vártam, milyen újabb eseményeknek leszek olvasója.

Az olvasást nehezíti, a rengeteg szereplő, a népes család, akiknek kínai nevük számunkra idegen, és kissé hasonlóak, így olykor kicsit megzavarodik az ember, - de a második kötet közepén már jól eligazodhatunk a családfán.

Régi műveltség, kínai irodalom, a lakások és kertek hosszadalmas és részletes leírásai teszik a művet könnyen elképzelhetővé.

És most álljon itt egy kedvenc idézet a könyvből:

„Yao úr nagy kosár rákot rendelt, mert az ősz kezdetének ünnepére rákvacsorát írt elő a hagyomány.

A családfő szerette volna, ha az udvaron terítenek, hogy így jobban élvezhessék a teliholdat. De Korall félt, mert az idő már hűvösre fordult, és a rák hatása is „hideg”, tehát jobb és célszerűbb, ha az ebédlőben vacsoráznak. Félrehúzhatják a függönyt, és aki akar, gyönyörködik a holdban. A vacsorához meleg bort szolgáltatott fel, és mindenki elé kis csészében gyömbérrel fűszerezett ecetes szójababmártást helyeztetett, hogy a rák „hideg” hatását így ellensúlyozza.


A Yao család tagjai semmiféle kérdésben nem foglaltak el olyan egységes álláspontot, mint a rákkal szemben. Valamennyien rajongtak érte. A rák valóban ínyencfalat, színe, illata és alakja rendkívüli. Ősz elején a legjobb, mert már teljesen kifejlődött, de még nem vénült meg. A rák varázsát fokozza, hogy a többi ételtől mindenben különbözik, és alaposan meg kell dolgoznia annak, aki enni akar illatos, rózsaszín húsából. Talán nem is remek íze, tette igazán érdekessé ezt a csemegét, hanem a fáradság, amellyel valaki az ízletes húshoz juthatott. Némelyek gyorsan ették a rákot, mások lassan. Sokan a farkát szerették, mások az ollóját. A páncél feltörése alaposan próbára teszi a türelmet. Egyesek gondosan lepucolták a húst, mások felszürcsölték, és nem törődtek a húsra tapadó páncéldarabokkal. A vacsorák vége felé mindig vidám zűrzavar keletkezett az asztal körül és a rákpáncél hulladékok magas toronyban emelkedtek az asztal közepén.”

A hosszú, téli estéken érdekes gondolatokat ébresztett bennem a történet… többek közt kezdem érteni azt a régi történetet, ami a festőtől, Vu Tao-ce mesterről maradt fenn: csodás képet festett a császárnak, majd belépett a képbe, elindult az ösvényen és szép lassan eltűnt a ködben… nem halt meg.

Lin Yutang: Egy múló pillanat

2021. február 6., szombat

A zöldhulladék elég hülye szó, tudod?

Gyerekkori emlékeim fűznek Rákoshoz, pontos megnevezéssel a Felsőrákosi rétekhez. Akkoriban itt, a város szélén kertészetek sorakoztak, szorgos kezek termelték a zöldséget, virágokat. Nagyanyám és a közvetlen szomszédok mind virágot termesztettek, ma azt mondanánk, fenntartható biokertészkedést folytattak. Akkoriban azt csinálták, ami természetes volt, ami adott volt ahhoz, hogy a zivataros évek után megéljen a család a nem túl nagy földterületeken.

Belterületi szántók voltak ezek, és itt lelt helyet a Fővárosi Kertészeti Vállalat is, éppen a szomszédságban. Egyszer majd mesélek arról, milyen élet volt akkor, amikor kerítés nélkül nőtt a rózsa, az őszirózsa, a búzavirág, és hajnalanta kosárban cipelték át a síneken a temetőhöz. A szegfűszagú üvegházakban mezítláb segítettem csokrozni, plumózát vágni, cikláment vetni szemenként.

Hosszú és szép mese lenne ez, de most a komposztálás fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. Hogy ez miért jutott eszembe éppen most? Tekintettel a körülményekre, sokat sétálunk anyukámmal a Rákos patak partján, és oda a Főkert komposzttelepe mellett visz az út. Napról-napra megfigyelhető, hogyan kezelik a komposztnak valót, mi történik vele. Megtekintheti bárki, hogy a cég által gondozott budapesti parkokból begyűjtött élő anyag miként változik életerőt adó komposzttá! Kertbarátoknak, kerttulajdonosoknak évek óta regélek arról, hogy mennyi földi jó van a kertben, amit nem szabad „zöldhulladék”-ként kezelni. Ezt a szót mi találtuk ki, és nem is értem, miért nem „zöldérték”-nek neveztük el.


A kertben keletkezett felesleget sokan elégetik, behajigálják a patakba, vagy műanyag zsákokba gyömöszölve várják vele a „járatszerűen működtetett” zöldhulladékos autót. Pedig ott lenne a jó megoldás, a komposztálás! Van, ahol az önkormányzat különféle komposztáló alkalmatosságokkal segíti elő a szándékot. A „hogyan komposztáljunk” kérdésre könnyen meg lehet találni a választ, de ajánlom jó szívvel Krumpach Erzsébet: A bőség kertje című könyvét hozz, aki még tétovázna.

Most van idő elgondolkodni azon, hogy ami a kertben megtermett – legyen az levágott fű, levágott gally, elszáradt virág, miért kell elszállítatni? Ha jó esetben így egy nagy komposzttelepre kerül, akkor jó helye van, de ezt megtehetjük otthon is.

Nem, a komposzt nem ronda.

A komposzt nem büdös.

A komposztban nem laknak patkányok.

De ne hagyjuk kárba veszni azt, ami kincs, ami a föld java, amire vizet, energiát áldoztunk. Adjuk vissza a földnek, ami az övé!

Éppen ezért örvendtem nagyon, amikor a család fiatal tagjai, akik Budapest belvárosában élnek, arról meséltek, hogy közösségi komposztálóba viszik a kicsinyke komposztálni valókat, leginkább konyhai zöldségmaradványokat. Regisztráltak, elkerekeznek, elhelyezik. És egyre többen tesznek így – elmondásuk szerint van, ahol várólista van, mert nem fér el olyan sok komposztnak való, mint amennyit vinnének.


Bravó, fiatalok, csak így tovább! Tiétek a jövő, ez a fajta hozzáállás örömmel tölt el, hogy nincs elveszve még semmi. Hogy Ti, a nyüzsgő város rengetegében felismeritek azt, amit, sajnos, a mi generációnk egy része nem tud magáévá tenni. Büszke vagyok rátok, mind, akiket látok magam körül, akiktől sokat tanulhatunk környezettudatosságból. 

Hálás szívvel, mindannyiunk nevében köszönöm nektek, ismeretlenül is.

 

wwww.rozsakunyho.hu

 

 

In memoriam Szabó Péter

  Péter, nem ebben állapodtunk meg.    Igaz, még gyermek az idő, de töltöttem egy pohárral a borodból, a somlóiba folyik a könny… nem jó ez ...