2022. szeptember 2., péntek

Fácánsült somlekvárral

       Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat.

Eltűnődtünk, vajon ki lehetett az a kedves ismerős – mert, ugye, csak ismerős lehetett – aki távollétünkben ilyen kedves ajándékkal lepett meg.

De még mielőtt a fácán múltját s ide érkezését, no meg majdani sorsáról való gondoskodást értekezésbe bocsátkoznánk, előbb megszárogattuk bakancsunkat, esőkabátunkat, mert bizony igencsak megáztunk ezen a délelőttön az Ernő-forrásnál tett kirándulásunk alkalmával.

Zebegényből az Ernő-forrást többféle úton is el lehet érni, ezúttal a Szőnyi utcából a temető mellett felfelé kaptató keskeny sikátoron indultunk el. Ez az út igen fárasztó, ám annál több néznivalót kínál! Mindjárt a temető felett érdemes egy kis pihenőt tartani, kifújni magunkat. A falu szép innen – innen is. Aztán az út szépen visz felfelé, jó vegyes erdőben. Bizony, néhány éve - amikor az évszázad (vagy évezred), maradjunk annyiban, hogy az utóbbi száz év legnagyobb árvize elvonult a hetekig tartó esővel együtt – akkora kosár őzlábgombát és vargányát gombásztunk itt az erdőben, mint még soha! Tejfölös-paprikásan került fél óra múlva a tányérba (miután Frédi, az erdész is áldását, szakszerű hozzáértését adta gomba-vacsoránkra), tetejére pár szál petrezselyem került Juliska nénitől, s azt sem igazán bántuk, hogy a kenyér bizony már soknaposan szikkadt volt… De most nyár volt, az erdő harsogóan és sokszínűen zöldellt, az út meg kanyargott benne.

Rövidesen újabb kilátó ponthoz értünk, ekkor már lábunk alatt hevert Zebegény, sötéten csillogott a folyam. Az égen agg fellegek gyülekeztek nyugat felől, mégpedig nem éppen a legbarátságosabb fajtából. Az út vitt tovább a szelíd tölgyesen, majd egy kisebb bükkös völgybe érkeztünk. A völgy alján a kis vaditatóban táncot lejtettek az esőcseppek, egyre ropogósabbat. Mire fölkapaszkodtunk a hegy túloldalán, már javában esett. Az útelágazásnál a jobb oldali ösvényt választottuk, vidáman kanyargott meredeken lefelé, míg a másik út egyenesen Hegyes-tetőre vitt volna. Igencsak óvatosan kellett haladni ahhoz, hogy meg ne csússzunk a füvön lefelé.

Ernő-forrásnál várt bennünket egy öreg kis kunyhó. Tetején ugyan itt-ott hibádzott a fazsindely, de mégiscsak kunyhó volt. Leülve benne hallgattunk az erdő csendjében az esőcseppek zenéjét a tetőn, a leveleken, a pocsolyákon. Se emberfia rajtunk kívül, se állat, se térerő… s akkor a csöndbe belebúgott a vonat idáig szóló kürtje…

Ahogy az eső alábbhagyott, s lelkünk megtelt a csönddel, vetettünk egy pillantást a kicsit elhagyatott forrásra az újonnan épülő kunyhóra, s a Bodzás-völgyön át továbbindultunk. Errefelé tarkakalapos gombák nőttek, színesek voltak és olyan kívánatosak, hogy nem volt szívünk letépni őket.

Némán ballagtunk hazafelé, némák voltak a falu házai is, némák és értetlenek, az emberek az eső elől behúzódtak vackaikba. Még egy utolsó erőpróba: föl, a házig: s a kilincsen ott hintázott jó spárgára kötve a két fácán. A szomorkás idő ellenére máris jó kedvre derültünk: két fácán! Szemünk előtt megjelent egy jókora tál aranyló leves, benne főtt húsos derelyével, szinte már számban éreztem a füstölt szalonnával tűzdelt mellehúsát, mégpedig valamely savanykás gyümölcs társaságában…


No, de nézzünk körül hamarjában, mivel is gazdálkodhatunk ma? Leveszöldség, természetesen, mindig, minden jóravaló háznál akad. Ebben nincs hiba. Füstölt szalonna szintúgy. No és éppen most érik a som! Épp a minap nézegettem, milyen jóízűen dézsmálják a rigók és a málinkók! Nem mintha sajnálnám tőlük, de azért az alsóbb ágakról jusson belőle nekünk is!

            Amint azt bárki megtapasztalhatja: a piros bogyók –legyen az málna, ribizli, szamóca vagy társaik – drágán mérik felejthetetlen aromájukat. Szedegetni, tisztogatni igen időt rabló türelemjáték: de a végeredmény kárpótol persze mindenért!   A som leszedegetése és kimagozása is legalább akkora munka, mint a két fácán megnyúzása. Aztán a piros gyümölcshúst addig kell keverni erdei virágmézzel, amíg majdnem teljesen egynemű lesz. Tessék félretenni, pihenjen egy keveset, mondjuk akár két-három napot is, jó hűvös pincében, hogy aztán amikor éppen alkalom kívánkozik, máris asztalra kerülhessen – például, ha két fácánt találunk a kilincsen.

…Mire a fácán kevésbé nemes részei a lassan gyöngyöző vízben elmerültek  a zöldségek, néhány borókabogyó, egy csokornyi erdei friss zöldfűszer társaságában, a madarak rejtélye is megoldódott: Ági édesapja, Pali bácsi hozta nekünk ajándékba. Bizony, jól tette!

A fácán combját s mellét vékony szalonna-szeletekkel tűzdeltük meg, s az erre legalkalmasabb időben a levesbe merítettük. Nem időztek ott a nemes húsdarabok többet, mint negyed óra: ez éppen elég ahhoz, hogy a zamatos lé átjárja őket. A bogrács mellett egy láncra csördített sütő alkalmatosság várta a bele kerülő húsdarabokat. Parazsat kotortunk alá, s került bele néhány szelet kövér füstölt szalonna, hogy nyikorogva és sisteregve kisüljön belőle az a kevés kis zsír, ami majd bölcsőként fogja ringatni a fácán oly kényes darabjait. S ahogy kiemeltük a kisült szalonnákat, máris következett ez a pillanat: a szép húsok belependerültek a zsiradék-ágyba. Itt aztán igazán művészi odaadás, türelem és soha el nem révedő figyelem szükségeltetik, hogy a húsok éppen olyan omlósra és pirosra süljenek, ahogy az dukál. Nem kell hozzá sok – egy kis sült szalonna-katona kenyérrel, egy-egy korty hűvös sör, s máris élvezhetetlenül száraz, vagy feketén szomorú kokszdarabbá válik az, amit elsőrangú pecsenyeként szerettünk volna e beavatkozás viszontlátni. Tehát bölcsen odafigyelve, tartózkodva minden egyéb külvilági ártalomtól, csak a fácán sütésére figyelve ebben a néhány percre.

S mire a fácán megpirul, addigra a leves is elkészült. Főzhettünk volna bele a házi tésztát is, vagy húsos táskát – összevagdalt fácánhúsból, finom vadfűszerrel – de az az ilyen hirtelen jött, bográcsban főtt levesbe túl finomkodónak tűnt volna. Így hát maradt a leves magában – arany cseppekkel gyöngyözően, frissen őrölt borssal megszórva. Aztán második fogásként a benne főtt hús, dijoni mustárral, s ecetes tormával, fehér kenyérrel. S amint e bevezetés megadta az alapját, következhetett maga a pecsenye, hozzá a pince mélyéről elővezetett somlekvár. Talán a burgonyakrokett az, amit nélkülöztünk, de amikor a hússütő tál mélyéről is kibogarásztuk-kitunkoltuk az összes kis benne levő jó falatot (ide kívánkozik egy kis trükk leírása: amikor a húsnak már hűlt helye a serpenyőben, visszahelyeztem az edényt a tűz fölé, s egy kis pohárnyi testes vörösborral föllöttyintettem. Éppen csak átforrt, annyira, hogy az odasült húsdarabkák s miegymások egybekelve oly pompás íz-egyveleggé lényegültek, hogy ezután már mindenki megnyalja mind a tíz ujját.), s szusszanni sem tudtunk, csupán az okozott némi fejtörést, ugyan mivel öblítsük le e remek lakomát? 

www.rozsakunyho.hu

 

2022. augusztus 11., csütörtök

Van-e veszélyesebb a virágos tortáknál? – ZÖLD morgolódások egy nyári délutánon

 Igen, az emberi hiszékenység és a butaság.

„Az értelem az a gyökér, amelyből a kimondott szó virágzik”

Hildegard von Bingen

ZÖLD esküvőkön mérgező torták, avagy vissza a természetbe esztelenül

A hideg is kiráz a ZÖLDnek nevezett esküvőkön, ahol hangzatos szólamokkal említik a fenntarthatóságot, a hulladékmentességet, az italokat műanyag szívószál nélkül. A komposztálható bambusztálakban az organikus avokádókrém, a VADVIRÁGOKkal díszített torta (a virágpiacról, oda meg ki tudja, honnan.) Mert a bambusztálat nem kellett ám tízezer kilométerről szállítani, sem a „vadvirágokat” minimum Hollandiából, az avokádóról ne is beszéljünk.


Az esküvői tortáknál bevett szokás, hogy a virágostól hoznak egy előre elkészített virágdíszt, ami igazán remekül mutat rajta. Szerencse, hogy az amúgy ehetetlenül édes és rémisztő színűre festett tortamázat-bevonatot-marcipánutánzatot vajmi kevesen falják be, jobb esetben kipiszkálják a tányér szélére. Ők teszik jól, mert a virágüzletben, dísznövényként árusított virágokat nemhogy megenni, de megszagolnunk sem volna szabad! Azt meg, hogy érintkezzen élelmiszerrel, nem lenne szabad engednie egyetlen, felelősen gondolkodó cukrásznak sem!

Ma pedig egyre több alkalmi, vagy hobbi cukrász kápráztatja el tortáival az édesszájú közönségét, vakolt, csupasz vagy krémmel bevont és ZÖLD díszítéssel ellátott tortákkal. Mert a ZÖLD trendi És mivel a kóstolást a vizuális élmény beelőzi, és mert a virág is trendi, hát tesznek is rá bőven. Ki a kertből, ki a virágostól - erről írtam fentebb. Tesznek rá mindent, ami akad, ami jól mutat, fő szempont az esztétikum, no meg a büdzsé.

Kedves Tortakészítő Barátaim, eszetekbe jutott már egy szép légyölő galócával dekorálni egy tortát? Olyan kis helyes, egy oroszkrémen egészen pöpecen állna. Az erdőből ingyen van. Körbe lehetne tűzdelni tiszafa-ágakkal is. Nekem ez akkor kattant be, amikor a minap egy házi cukrász babarózsaszínű tortakölteményével hencegett a fb-on, amelyen bájos leandervirágok vigyorogtak pasztell rózsaszínben. Igen találó összeállítás, kapta is lájkokat rendesen. Csak bízhatunk a kóstolóprogramok tapasztalataiban, hogy a népesség 90%-a kikotorja a virágot, és köszöni, nem kér belőle. Merthogy sok más mellett a leander és a tiszafa is mérgező!



Egy trendi cukrászlány büszkén posztolta legújabb kreálmányát: csoki, sóskaramell, láthatóan az sk. kertből jöttek a növények a szeder mellé: kérdem én, tudja-e a nevüket? Ha tisztában lett volna azzal, hogy az ornitogallum (madártej névvel is illetik, talán ezért került oda?!)  erősen mérgező, bizonyára nem tette volna oda. Ahogy a boglárkát sem. Az amúgy gyönyörűséges kompozíció tényleg szuper, de amint a növény nedve kicsorog (és a hűtőből kivéve, szobahőmérsékleten tényleg kicsorog), és érintkezik a tortakrémmel, így eljuthat egy mit sem sejtő delikvens szájába is. Rosszabb esetben erős fejfájást okozhat - meghalni tőle nem fog senki, a fejfájást pedig majd az olcsó (vagy túl sok) pezsgőnek tulajdonítja majd. Tehát, amúgy minden rendben: szép volt, jó volt, tetszett, nem halt meg senki - rendben van ez így??

Nem, egyáltalán nem. Borsózik a hátam a ZÖLDnek nevezett esküvőktől, mert az utóbbi időben trendi lett – és nem értelmes gondolat, követendő életmód. Egyre-másra keresnek a legfurább ötletekkel. Legtöbbször csak az őrület megvalósításához keresnek balekot, de ma már van, aki tanácsot kér, mielőtt boglárkát kaszálna a réten. Az imént tettem le a telefont: májusi réti virágokat szeretnének holnaputáni esküvőhöz, mert a mezőn nem találtak. Mondom nekik, hogy rossz helyen keresték, mert a május elbújt már igen rendesen – azt hiszem végül meg is sértődtek. Augusztusban májusi virágos rét?! Nem néztek ki az ablakon? Vagy nem láttak naptárt és nem olvasnak híreket?!


Az is elszomorító, hogy olyan tiktokkerek, akinek félszázezer követőjük akad, és mérgező növények fogyasztására buzdítanak. Csak remélem, hogy a tiktokkozók csak nézik a bődületet, (a bődületes hülyeségeket) és mivel a növényeket nem tudják hová tenni, így talán meg sem eszik őket. Talán meg sem találják. Azért megkérdezném sokaktól: te komolyan elhiszed ZÖLD gondolatait annak, aki csodásan nyírt pázsitjáról osztja a ZÖLD észt? Akinek kertjének fele láthatóan zúzottkővel van beborítva és gyepén robotfűnyíró szaladgál?

A zöld morgolódás még sokáig tarthatna, de egyszer majd, ha lesz időm rá, írok ebből is egy tanulságos könyvet. Addig pedig ajánlom jó szívvel tanulmányozni a honlapomat, a könyveimet. Ajánlom ehető virágaimat, és azokat a kedves tortakészítőket, akik műveit szívesen javaslom: Vajda Emese MESICAKE, Puzder Enikő ARONORA Cukrászműhely remekeit.

A tortafotók Kedves Megrendelőim remekei, köszönet értük! Ha érdekelne bármelyik, keress bátran! És igen, mind EHETŐ, a díszítés is ehető.

 


 

2022. január 21., péntek

A szomorúság jósága

 Az elmúlt hónapokban csapkodott körülöttünk vihar: egyre-másra érkeztek a hírek ismerősök, barátok súlyos betegségeiről. Többen közülük az első megrázó diagnózis után elhatározták: mától egészségesen fogok étkezni!

És itt jöttem a képbe: hogy hogyan? Hosszas beszélgetések után kezdett számomra tisztulni a kép: hogy a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, mit jelent az egészséges táplálkozás!

Ezentúl csak párolt zöldséget eszünk, legfeljebb egy kis margarinnal megöntözve: kell a növényi zsiradék. Vettem egy halom gyógyteát, most ezeket isszuk nyakra-főre: mert abban van az egészség. Tengernyi vitamint vettem, most minden nap bedobálunk belőle egy marékkal, meg isszuk a kollagén-shaket. Esténként mindig eszünk kefirt vacsora után, mert az egészséges. Zsírszegény diétát javasolt az orvos, csak főtt húst fogunk enni, meg virslit, párizsit, mert abban nincsen zsír. Teljes kiőrlésű kenyeret eszünk, mert azt mondták, csökkentsük a gluténbevitelt.


Ilyen, és ehhez hasonló mondatokat hallva mélyen elszomorodtam. Miért akkor jut eszébe a legtöbb embernek, hogy egészségesen táplálkozzon, amikor már megérkezett a betegség? Ugyan miért nem lehet ez alap? Ma, amikor annyi információ áll rendelkezésünkre, mint eddig még soha – igaz, ki kell hámozni a tengerből azt, ami a hiteles és a lényeges, és lehet, éppen ez a baj – tényleg ennyire nehéz kitalálni, mi az egészséges? Miért nem ismerjük a zöldségeinket, miért utáljuk a legtöbbet? Miért csak akkor jön a nagy változtatási kedv, amikor becsukjuk magunk mögött az orvosi rendelő ajtaját?

Nem táplálkozhat mindenki egyformán, hiszen mind mások vagyunk genetikailag, különböző az életvitelünk, az elérni kívánt cél: tehát ez mindig egyénre szabott. Azért, mert a pedikűrös lánya lefogyott a répaevéstől, nem biztos, hogy nekem használ – és nem is bírnám ki. De ha annyi főtt tésztát ennék meg, mint István bácsi, akkor már nem férnék be a kertkapun.

Január elejére hirdettünk egy online előadást, amely pont ezt a témát boncolgatta volna, sok-sok gyakorlati tudnivalóval, receptekkel, sok-sok hasznos információval. És alig akadt rá érdeklődő! Vajon miért nem akarod komolyan a változást?

Kedves Olvasó, ha eljutottál idáig az olvasásban, és úgy érzed, hogy a fenti mondatok egy picit megérintettek, és valóban szeretnél változtatni az életmódodon, szívből ajánlom, hogy

- kövesd a www.rozsakunyho.hu  oldalát, ahol üde receptekkel és egészségtudatos programokkal fogsz találkozni,

- ha van olyan, ami ebben a témakörben különösen érdekel, jelezd a rozsakunyo.alkotomuhely@gmail.com email-címen, hogy még inkább tudjunk a kedvetekben járni,

- van lehetőség konkrét esetben személyes konzultációra is, ezt szintén a fenti email-címen tudod jelezni,

- figyeld, a hírleveleinket, hamarosan olyan háromnapos programmal fogunk jelentkezni, amelyben új szintre emeljük a gyógynövényekkel, az egészséges tápláléknövényekkel kapcsolatos információk megosztását, egybekötve a lecsendesedés, a lelki béke megtalálásának eleganciájával.

Szeretettel,

Monika

 www.rozsakunyho.hu

 

2021. március 8., hétfő

In memoriam Szabó Péter

 Péter, nem ebben állapodtunk meg. 


 

Igaz, még gyermek az idő, de töltöttem egy pohárral a borodból, a somlóiba folyik a könny… nem jó ez így, nagyon nem.

Annyi tervet szőttünk az utolsó találkozásunkkor! Majd, ha visszatér a normális élet, vagy legalábbis valami hasonló. A legújabb kocsonya-kompozíciót kóstoltuk, mennyi lehetőség van benne, mondtad.

Te adtad nekem az „ehető virágok nagyasszonya” titulust. Magadat árokparti marketingesnek nevezted, és kifutó modellnek – ezt a jelzőt magamévá is tettem. Együtt találtuk ki a közös termékeinket, imádtad a fotóimat. Munkakapcsolatnak indult – mikor is?... történelem előtti időkben – és igaz barátsággá vált. EMBER, csupa nagybetűvel, igaz, becsületes, és szívbéli barát. Általad ismerhettem meg Salánki Sanyit, Kalla Kálmánt, Bergmannékat, Kiss Domonkos atyát… soroljam még?! Nem volt más, akivel annyi időt töltöttem volna kies autópálya-parkolók kávézóiban, mert a nagy autóval ott tudtál megállni... milyen tartalmas és mély beszélgetések tanúi lehettek e helyek... Alacska, Sasfészek, Tárnoki pihenő...

A Noszlopi Gasztroakadémiát megakasztotta a rendkívüli állapot, a várbéli előadások, a Márai Szalon már a múlt ködébe vesztek, ahogyan rég nem álltunk együtt közönség elé sem. 


 

A könnyek többször is velünk voltak. Emlékszem, amikor meghallottam a rádióban vörösiszap katasztrófát, hívtalak, zokogtál bele a telefonba – és néhány évre rá a könnyekkel küszködtél, amikor végigvittél a megújult Devecseren.

A nyáron is sírva beszélgettünk, amikor nekem bedőlt a virágokba vetett minden bizalmam, bezárták minden megrendelőmet, te azt mondtad, ilyet még nem élt meg a noszlopi kocsmáros, hogy van étel, van vendég, van szakács – és nem lehet kinyitni az ajtókat. 


 

És legutóbb is ott voltak a könnyek, mesélted, láttad dobozból enni az elviteles ételt a parkban, a törzsvendégek, vasárnap délben, dzsekiben, szélben, hidegben… vajon nekünk való ez a világ, tűnődtünk…

Annyian vannak már odaát. És egyre többen. Nem igazság, hogy most már Te is onnan tekintesz ránk.

Amúgy az utolsó üveget bontottam ki a borodból. A Somlói borok kedvelőinek, a Lucullus Fogadó pincészetéből.

Ég Veled, Péter! Találkozunk!

„…Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána…”

(Reményik Sándor)

2021. február 8., hétfő

Ex Libris – Egy múló pillanat

 


 

„A múló pillanat az örök Kína életében az a nem egészen félszázad, amely a boxer-lázadás és a még most is folyó japán háború között telt el, szóval Kína jelenkora. Viszontagságos idő Kína viszontagságos történetében, beleesik a császárság bukása, a forradalom, az új köztársaság berendezkedésének válságos és bizonytalan évei, a szörnyű pártharcok egyes becsvágyó és kapzsi tábornokok között, elképzelhetetlen arányú elemi csapások, a japánok mesterkedései az ország feletti uralomra. És beleesik az ősrégi kínai hagyományok felbomlása, az európai kultúra behatolása és ezzel a társadalmi állapotok, az életformák s a családi élet átalakulása, új embertípusok tömegének felbukkanása, de az első kísérletek is a nemzeti egység megteremtésére, amely lehetővé tette a Japánnal szemben való mostani szívós ellenállást.” – írta Schöpflin Aladár 1941.-ben, az első magyar kiadás megjelenésekor.

Idehaza nem nagyon ismerjük a Távol-kelet irodalmát, nekem is meglepetés volt ez a regény, amelyre anyukám barátnője nyitotta rá a szememet. Én is ajánlom jó szívvel mindenkinek, aki szeretne bepillantani a régi Kína életébe, és szereti fordulatos családregényeket. Kellemes, üdítő, és elgondolkodató olvasmány, hosszú estékre.

A cselekmény egy meneküléssel indul, és azzal végződik, közben pedig egészen kalandos utazáson vehetünk részt. Én hetekig éreztem a Yao család vendégszeretetét, és estéről-estére vártam, milyen újabb eseményeknek leszek olvasója.

Az olvasást nehezíti, a rengeteg szereplő, a népes család, akiknek kínai nevük számunkra idegen, és kissé hasonlóak, így olykor kicsit megzavarodik az ember, - de a második kötet közepén már jól eligazodhatunk a családfán.

Régi műveltség, kínai irodalom, a lakások és kertek hosszadalmas és részletes leírásai teszik a művet könnyen elképzelhetővé.

És most álljon itt egy kedvenc idézet a könyvből:

„Yao úr nagy kosár rákot rendelt, mert az ősz kezdetének ünnepére rákvacsorát írt elő a hagyomány.

A családfő szerette volna, ha az udvaron terítenek, hogy így jobban élvezhessék a teliholdat. De Korall félt, mert az idő már hűvösre fordult, és a rák hatása is „hideg”, tehát jobb és célszerűbb, ha az ebédlőben vacsoráznak. Félrehúzhatják a függönyt, és aki akar, gyönyörködik a holdban. A vacsorához meleg bort szolgáltatott fel, és mindenki elé kis csészében gyömbérrel fűszerezett ecetes szójababmártást helyeztetett, hogy a rák „hideg” hatását így ellensúlyozza.


A Yao család tagjai semmiféle kérdésben nem foglaltak el olyan egységes álláspontot, mint a rákkal szemben. Valamennyien rajongtak érte. A rák valóban ínyencfalat, színe, illata és alakja rendkívüli. Ősz elején a legjobb, mert már teljesen kifejlődött, de még nem vénült meg. A rák varázsát fokozza, hogy a többi ételtől mindenben különbözik, és alaposan meg kell dolgoznia annak, aki enni akar illatos, rózsaszín húsából. Talán nem is remek íze, tette igazán érdekessé ezt a csemegét, hanem a fáradság, amellyel valaki az ízletes húshoz juthatott. Némelyek gyorsan ették a rákot, mások lassan. Sokan a farkát szerették, mások az ollóját. A páncél feltörése alaposan próbára teszi a türelmet. Egyesek gondosan lepucolták a húst, mások felszürcsölték, és nem törődtek a húsra tapadó páncéldarabokkal. A vacsorák vége felé mindig vidám zűrzavar keletkezett az asztal körül és a rákpáncél hulladékok magas toronyban emelkedtek az asztal közepén.”

A hosszú, téli estéken érdekes gondolatokat ébresztett bennem a történet… többek közt kezdem érteni azt a régi történetet, ami a festőtől, Vu Tao-ce mesterről maradt fenn: csodás képet festett a császárnak, majd belépett a képbe, elindult az ösvényen és szép lassan eltűnt a ködben… nem halt meg.

Lin Yutang: Egy múló pillanat

Fácánsült somlekvárral

        Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat. Eltűnődtünk, vajon ki l...