Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat.
Eltűnődtünk, vajon ki lehetett az a kedves ismerős – mert, ugye, csak
ismerős lehetett – aki távollétünkben ilyen kedves ajándékkal lepett meg.
De még mielőtt a fácán múltját s ide érkezését, no meg majdani sorsáról
való gondoskodást értekezésbe bocsátkoznánk, előbb megszárogattuk bakancsunkat,
esőkabátunkat, mert bizony igencsak megáztunk ezen a délelőttön az
Ernő-forrásnál tett kirándulásunk alkalmával.
Zebegényből az Ernő-forrást többféle úton is el lehet érni, ezúttal a
Szőnyi utcából a temető mellett felfelé kaptató keskeny sikátoron indultunk el.
Ez az út igen fárasztó, ám annál több néznivalót kínál! Mindjárt a temető felett
érdemes egy kis pihenőt tartani, kifújni magunkat. A falu szép innen – innen
is. Aztán az út szépen visz felfelé, jó vegyes erdőben. Bizony, néhány éve -
amikor az évszázad (vagy évezred), maradjunk annyiban, hogy az utóbbi száz év
legnagyobb árvize elvonult a hetekig tartó esővel együtt – akkora kosár
őzlábgombát és vargányát gombásztunk itt az erdőben, mint még soha!
Tejfölös-paprikásan került fél óra múlva a tányérba (miután Frédi, az erdész is
áldását, szakszerű hozzáértését adta gomba-vacsoránkra), tetejére pár szál
petrezselyem került Juliska nénitől, s azt sem igazán bántuk, hogy a kenyér
bizony már soknaposan szikkadt volt… De most nyár volt, az erdő harsogóan és
sokszínűen zöldellt, az út meg kanyargott benne.
Rövidesen újabb kilátó ponthoz értünk, ekkor már lábunk alatt hevert
Zebegény, sötéten csillogott a folyam. Az égen agg fellegek gyülekeztek nyugat
felől, mégpedig nem éppen a legbarátságosabb fajtából. Az út vitt tovább a
szelíd tölgyesen, majd egy kisebb bükkös völgybe érkeztünk. A völgy alján a kis
vaditatóban táncot lejtettek az esőcseppek, egyre ropogósabbat. Mire
fölkapaszkodtunk a hegy túloldalán, már javában esett. Az útelágazásnál a jobb
oldali ösvényt választottuk, vidáman kanyargott meredeken lefelé, míg a másik
út egyenesen Hegyes-tetőre vitt volna. Igencsak óvatosan kellett haladni ahhoz,
hogy meg ne csússzunk a füvön lefelé.
Ernő-forrásnál várt bennünket egy öreg kis kunyhó. Tetején ugyan itt-ott
hibádzott a fazsindely, de mégiscsak kunyhó volt. Leülve benne hallgattunk az
erdő csendjében az esőcseppek zenéjét a tetőn, a leveleken, a pocsolyákon. Se
emberfia rajtunk kívül, se állat, se térerő… s akkor a csöndbe belebúgott a
vonat idáig szóló kürtje…
Ahogy az eső alábbhagyott, s lelkünk megtelt a csönddel, vetettünk egy
pillantást a kicsit elhagyatott forrásra az újonnan épülő kunyhóra, s a
Bodzás-völgyön át továbbindultunk. Errefelé tarkakalapos gombák nőttek,
színesek voltak és olyan kívánatosak, hogy nem volt szívünk letépni őket.
Némán ballagtunk hazafelé, némák voltak a falu házai is, némák és értetlenek, az emberek az eső elől behúzódtak vackaikba. Még egy utolsó erőpróba: föl, a házig: s a kilincsen ott hintázott jó spárgára kötve a két fácán. A szomorkás idő ellenére máris jó kedvre derültünk: két fácán! Szemünk előtt megjelent egy jókora tál aranyló leves, benne főtt húsos derelyével, szinte már számban éreztem a füstölt szalonnával tűzdelt mellehúsát, mégpedig valamely savanykás gyümölcs társaságában…
No, de nézzünk körül hamarjában, mivel is gazdálkodhatunk ma? Leveszöldség,
természetesen, mindig, minden jóravaló háznál akad. Ebben nincs hiba. Füstölt
szalonna szintúgy. No és éppen most érik a som! Épp a minap nézegettem, milyen
jóízűen dézsmálják a rigók és a málinkók! Nem mintha sajnálnám tőlük, de azért
az alsóbb ágakról jusson belőle nekünk is!
Amint azt bárki megtapasztalhatja: a
piros bogyók –legyen az málna, ribizli, szamóca vagy társaik – drágán mérik
felejthetetlen aromájukat. Szedegetni, tisztogatni igen időt rabló
türelemjáték: de a végeredmény kárpótol persze mindenért! A som leszedegetése és kimagozása is
legalább akkora munka, mint a két fácán megnyúzása. Aztán a piros gyümölcshúst
addig kell keverni erdei virágmézzel, amíg majdnem teljesen egynemű lesz.
Tessék félretenni, pihenjen egy keveset, mondjuk akár két-három napot is, jó
hűvös pincében, hogy aztán amikor éppen alkalom kívánkozik, máris asztalra
kerülhessen – például, ha két fácánt találunk a kilincsen.
…Mire a fácán kevésbé nemes részei a lassan gyöngyöző vízben
elmerültek a zöldségek, néhány borókabogyó,
egy csokornyi erdei friss zöldfűszer társaságában, a madarak rejtélye is
megoldódott: Ági édesapja, Pali bácsi hozta nekünk ajándékba. Bizony, jól
tette!
A fácán combját
s mellét vékony szalonna-szeletekkel tűzdeltük meg, s az erre legalkalmasabb
időben a levesbe merítettük. Nem időztek ott a nemes húsdarabok többet, mint
negyed óra: ez éppen elég ahhoz, hogy a zamatos lé átjárja őket. A bogrács
mellett egy láncra csördített sütő alkalmatosság várta a bele kerülő
húsdarabokat. Parazsat kotortunk alá, s került bele néhány szelet kövér füstölt
szalonna, hogy nyikorogva és sisteregve kisüljön belőle az a kevés kis zsír,
ami majd bölcsőként fogja ringatni a fácán oly kényes darabjait. S ahogy
kiemeltük a kisült szalonnákat, máris következett ez a pillanat: a szép húsok
belependerültek a zsiradék-ágyba. Itt aztán igazán művészi odaadás, türelem és
soha el nem révedő figyelem szükségeltetik, hogy a húsok éppen olyan omlósra és
pirosra süljenek, ahogy az dukál. Nem kell hozzá sok – egy kis sült szalonna-katona
kenyérrel, egy-egy korty hűvös sör, s máris élvezhetetlenül száraz, vagy
feketén szomorú kokszdarabbá válik az, amit elsőrangú pecsenyeként szerettünk
volna e beavatkozás viszontlátni. Tehát bölcsen odafigyelve, tartózkodva minden
egyéb külvilági ártalomtól, csak a fácán sütésére figyelve ebben a néhány
percre.
S mire a fácán megpirul, addigra a leves is elkészült. Főzhettünk volna
bele a házi tésztát is, vagy húsos táskát – összevagdalt fácánhúsból, finom
vadfűszerrel – de az az ilyen hirtelen jött, bográcsban főtt levesbe túl finomkodónak
tűnt volna. Így hát maradt a leves magában – arany cseppekkel gyöngyözően,
frissen őrölt borssal megszórva. Aztán második fogásként a benne főtt hús, dijoni
mustárral, s ecetes tormával, fehér kenyérrel. S amint e bevezetés megadta az
alapját, következhetett maga a pecsenye, hozzá a pince mélyéről elővezetett
somlekvár. Talán a burgonyakrokett az, amit nélkülöztünk, de amikor a hússütő
tál mélyéről is kibogarásztuk-kitunkoltuk az összes kis benne levő jó falatot
(ide kívánkozik egy kis trükk leírása: amikor a húsnak már hűlt helye a
serpenyőben, visszahelyeztem az edényt a tűz fölé, s egy kis pohárnyi testes
vörösborral föllöttyintettem. Éppen csak átforrt, annyira, hogy az odasült
húsdarabkák s miegymások egybekelve oly pompás íz-egyveleggé lényegültek, hogy
ezután már mindenki megnyalja mind a tíz ujját.), s szusszanni sem tudtunk,
csupán az okozott némi fejtörést, ugyan mivel öblítsük le e remek lakomát?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése