2022. szeptember 2., péntek

Fácánsült somlekvárral

       Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat.

Eltűnődtünk, vajon ki lehetett az a kedves ismerős – mert, ugye, csak ismerős lehetett – aki távollétünkben ilyen kedves ajándékkal lepett meg.

De még mielőtt a fácán múltját s ide érkezését, no meg majdani sorsáról való gondoskodást értekezésbe bocsátkoznánk, előbb megszárogattuk bakancsunkat, esőkabátunkat, mert bizony igencsak megáztunk ezen a délelőttön az Ernő-forrásnál tett kirándulásunk alkalmával.

Zebegényből az Ernő-forrást többféle úton is el lehet érni, ezúttal a Szőnyi utcából a temető mellett felfelé kaptató keskeny sikátoron indultunk el. Ez az út igen fárasztó, ám annál több néznivalót kínál! Mindjárt a temető felett érdemes egy kis pihenőt tartani, kifújni magunkat. A falu szép innen – innen is. Aztán az út szépen visz felfelé, jó vegyes erdőben. Bizony, néhány éve - amikor az évszázad (vagy évezred), maradjunk annyiban, hogy az utóbbi száz év legnagyobb árvize elvonult a hetekig tartó esővel együtt – akkora kosár őzlábgombát és vargányát gombásztunk itt az erdőben, mint még soha! Tejfölös-paprikásan került fél óra múlva a tányérba (miután Frédi, az erdész is áldását, szakszerű hozzáértését adta gomba-vacsoránkra), tetejére pár szál petrezselyem került Juliska nénitől, s azt sem igazán bántuk, hogy a kenyér bizony már soknaposan szikkadt volt… De most nyár volt, az erdő harsogóan és sokszínűen zöldellt, az út meg kanyargott benne.

Rövidesen újabb kilátó ponthoz értünk, ekkor már lábunk alatt hevert Zebegény, sötéten csillogott a folyam. Az égen agg fellegek gyülekeztek nyugat felől, mégpedig nem éppen a legbarátságosabb fajtából. Az út vitt tovább a szelíd tölgyesen, majd egy kisebb bükkös völgybe érkeztünk. A völgy alján a kis vaditatóban táncot lejtettek az esőcseppek, egyre ropogósabbat. Mire fölkapaszkodtunk a hegy túloldalán, már javában esett. Az útelágazásnál a jobb oldali ösvényt választottuk, vidáman kanyargott meredeken lefelé, míg a másik út egyenesen Hegyes-tetőre vitt volna. Igencsak óvatosan kellett haladni ahhoz, hogy meg ne csússzunk a füvön lefelé.

Ernő-forrásnál várt bennünket egy öreg kis kunyhó. Tetején ugyan itt-ott hibádzott a fazsindely, de mégiscsak kunyhó volt. Leülve benne hallgattunk az erdő csendjében az esőcseppek zenéjét a tetőn, a leveleken, a pocsolyákon. Se emberfia rajtunk kívül, se állat, se térerő… s akkor a csöndbe belebúgott a vonat idáig szóló kürtje…

Ahogy az eső alábbhagyott, s lelkünk megtelt a csönddel, vetettünk egy pillantást a kicsit elhagyatott forrásra az újonnan épülő kunyhóra, s a Bodzás-völgyön át továbbindultunk. Errefelé tarkakalapos gombák nőttek, színesek voltak és olyan kívánatosak, hogy nem volt szívünk letépni őket.

Némán ballagtunk hazafelé, némák voltak a falu házai is, némák és értetlenek, az emberek az eső elől behúzódtak vackaikba. Még egy utolsó erőpróba: föl, a házig: s a kilincsen ott hintázott jó spárgára kötve a két fácán. A szomorkás idő ellenére máris jó kedvre derültünk: két fácán! Szemünk előtt megjelent egy jókora tál aranyló leves, benne főtt húsos derelyével, szinte már számban éreztem a füstölt szalonnával tűzdelt mellehúsát, mégpedig valamely savanykás gyümölcs társaságában…


No, de nézzünk körül hamarjában, mivel is gazdálkodhatunk ma? Leveszöldség, természetesen, mindig, minden jóravaló háznál akad. Ebben nincs hiba. Füstölt szalonna szintúgy. No és éppen most érik a som! Épp a minap nézegettem, milyen jóízűen dézsmálják a rigók és a málinkók! Nem mintha sajnálnám tőlük, de azért az alsóbb ágakról jusson belőle nekünk is!

            Amint azt bárki megtapasztalhatja: a piros bogyók –legyen az málna, ribizli, szamóca vagy társaik – drágán mérik felejthetetlen aromájukat. Szedegetni, tisztogatni igen időt rabló türelemjáték: de a végeredmény kárpótol persze mindenért!   A som leszedegetése és kimagozása is legalább akkora munka, mint a két fácán megnyúzása. Aztán a piros gyümölcshúst addig kell keverni erdei virágmézzel, amíg majdnem teljesen egynemű lesz. Tessék félretenni, pihenjen egy keveset, mondjuk akár két-három napot is, jó hűvös pincében, hogy aztán amikor éppen alkalom kívánkozik, máris asztalra kerülhessen – például, ha két fácánt találunk a kilincsen.

…Mire a fácán kevésbé nemes részei a lassan gyöngyöző vízben elmerültek  a zöldségek, néhány borókabogyó, egy csokornyi erdei friss zöldfűszer társaságában, a madarak rejtélye is megoldódott: Ági édesapja, Pali bácsi hozta nekünk ajándékba. Bizony, jól tette!

A fácán combját s mellét vékony szalonna-szeletekkel tűzdeltük meg, s az erre legalkalmasabb időben a levesbe merítettük. Nem időztek ott a nemes húsdarabok többet, mint negyed óra: ez éppen elég ahhoz, hogy a zamatos lé átjárja őket. A bogrács mellett egy láncra csördített sütő alkalmatosság várta a bele kerülő húsdarabokat. Parazsat kotortunk alá, s került bele néhány szelet kövér füstölt szalonna, hogy nyikorogva és sisteregve kisüljön belőle az a kevés kis zsír, ami majd bölcsőként fogja ringatni a fácán oly kényes darabjait. S ahogy kiemeltük a kisült szalonnákat, máris következett ez a pillanat: a szép húsok belependerültek a zsiradék-ágyba. Itt aztán igazán művészi odaadás, türelem és soha el nem révedő figyelem szükségeltetik, hogy a húsok éppen olyan omlósra és pirosra süljenek, ahogy az dukál. Nem kell hozzá sok – egy kis sült szalonna-katona kenyérrel, egy-egy korty hűvös sör, s máris élvezhetetlenül száraz, vagy feketén szomorú kokszdarabbá válik az, amit elsőrangú pecsenyeként szerettünk volna e beavatkozás viszontlátni. Tehát bölcsen odafigyelve, tartózkodva minden egyéb külvilági ártalomtól, csak a fácán sütésére figyelve ebben a néhány percre.

S mire a fácán megpirul, addigra a leves is elkészült. Főzhettünk volna bele a házi tésztát is, vagy húsos táskát – összevagdalt fácánhúsból, finom vadfűszerrel – de az az ilyen hirtelen jött, bográcsban főtt levesbe túl finomkodónak tűnt volna. Így hát maradt a leves magában – arany cseppekkel gyöngyözően, frissen őrölt borssal megszórva. Aztán második fogásként a benne főtt hús, dijoni mustárral, s ecetes tormával, fehér kenyérrel. S amint e bevezetés megadta az alapját, következhetett maga a pecsenye, hozzá a pince mélyéről elővezetett somlekvár. Talán a burgonyakrokett az, amit nélkülöztünk, de amikor a hússütő tál mélyéről is kibogarásztuk-kitunkoltuk az összes kis benne levő jó falatot (ide kívánkozik egy kis trükk leírása: amikor a húsnak már hűlt helye a serpenyőben, visszahelyeztem az edényt a tűz fölé, s egy kis pohárnyi testes vörösborral föllöttyintettem. Éppen csak átforrt, annyira, hogy az odasült húsdarabkák s miegymások egybekelve oly pompás íz-egyveleggé lényegültek, hogy ezután már mindenki megnyalja mind a tíz ujját.), s szusszanni sem tudtunk, csupán az okozott némi fejtörést, ugyan mivel öblítsük le e remek lakomát? 

www.rozsakunyho.hu

 

Nincsenek megjegyzések:

Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

  Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Im...