valamiért rohan a világ..

... és nem tudom, hová. Azt sem tudom, most épp velem is merre tart. Napról-napra tűzök ki új célokat, kicsi lépéseket, hogy szépen lassan kikerekedjen az élet. S amint egy ajtón beléptem, ott a következő. Várni nem lehet, mindig tovább kell lépni. Miért? Miért nem lehet egy kis csöndes, magunkba fordulás? Egy átölelő este halk zeneszóval, halkan csurranó szép borral, egy jó könyvvel, vagy csak úgy, elnézni a semmibe... Szalonnát sütni, nyárson, lassan forgatni parázs felett: mióta kívánom a jó sült szalonnát, a kormos-zsíros kenyeret, a parázson sült hagymát, s úgy szaladt el ez az esős nyár, hogy nem jutott belőle egyszer sem. Aztán jött az ősz, és a mosolygós napok egyikén ott ropogott a tűz az erdő szélén: és nem volt rá idő, hogy a máglya parázzsá szelídüljön: megint az idő volt a ludas abban, hogy a lángok megkapták a szalonnámat, a zsír rácsöpögött, a kenyér kormos lett, meg zsíros, a hagyma meg nyers maradt. A szertartás, az tűnt el belőle a nagyhangú tolakodók, meg az idő miatt. És ott is rohantunk, nem várhatott semmi: a falevelek hulltak halomba, a madarak még énekeltek az októberbe, a kökörcsinek mosolyogtak ránk a fűből, bakancsom belekapott az avarba, és sietni kellett, ott hagyni az erdőt... és várni az újabb reménységet, hogy lesz még idő, lesz még időnk egyszer megsütni azt a szalonnát, úgy, ahogyan azt kell: pirosló parázson, lassan, ropogósra...

füstös-karamell illat, most már igazán!

A kosárból kikandikáló eszközöket ott senki sem ismerte. A nyelek láttán valamilyen kerti játékszerre tippeltek, valójában egy kicsit bohókásnak is gondoltak: mikkel megyünk is mi nyaralni... fanyelű valamik, amiket aztán elő sem veszünk...
De mire a háziak előkerültek, már fehéren izzott a parázs, és kellemesen éreztük magunkat: aznap csak úgy harminc fok volt, árnyékban. De a helyi olaszrizling kellően hűvösen simogatott belülről! Szépen felcsavarodott a  jó kalácstészta a dorongokra, meghempergőzött cukorban, azután a parázs fölött igyekezett szépen kelni, sülni, pirulni... egy kicsit talán a tűz lehetett volna lágyabb, mert az első kalácsok kicsit túlperzselődtek, de sikerben így sem volt hiba! Azon forrón kapkodták a kezünk alól!
Pedig az igazi meglepetést, a saját specialitást a végére tartogattuk, az volt aztán az igazi, a nap megkoronázása! Egy csúcs élmény mindenkor... de erről majd legközelebb!

füstös karamell

Nyár, nyár, nyár. Nem utaztunk messzire. Feküdtünk a fűben, hangyákat nézegettünk, hátunkat sütötte a nap. Sült halat ettünk papírból, miközben a nap lassan a hegyek mögé tévedt... Felmásztunk a Hegyestűre, újból rácsodálkozni a természet csodás alkotására, majd Örvényesen, a malomban, az emberi alkotás nagyszerűségére... Persze, ki nem hagyhattuk volna Kapolcsot, Vigántpetendet, ha már épp most művészkedtek a Völgyben: órási élményben volt részünk: egy kis darab igazi Magyarország, minden ízével, színével, bájával, bajával: szóval lenyűgözött! Aztán esti koncert Nagyvázsonyban, a Szent István templom román kori falai között: Gryllusék és Palya Bea... zamatos sajtokat kóstoltunk a vár tövében, hazafelé elméláztunk Dörgicse és Vászoly múltidéző házai közt egy kicsikét... No, és Tihany a Levendula Udvarházzal és megannyi izgalmával, a sajkodi öbölben megbúvó Erdőmélyi Teázó felejthetetlen teájával. Csopakon az Olaszrizling tanösvényen indultunk, s Tamás Pincében töltöttük a délutánt: ha arra jársz, az olaszrizlinggel kezdd, de a világért se hagyd ki a Syrah-t és az Észak és Dél névre hallgató cuvet! Este a bográcsban rotyogott a tárkonyos leves, a faszén felett forgott a kürtöskalács. Bőrünkbe ivódott a füstös karamell illat, még reggel is ott lengett, amikor a hullámok közé ereszkedtünk

Véget ért a balatoni nyár, de még kutakodok az emlékek között....