valamiért rohan a világ..

... és nem tudom, hová. Azt sem tudom, most épp velem is merre tart. Napról-napra tűzök ki új célokat, kicsi lépéseket, hogy szépen lassan kikerekedjen az élet. S amint egy ajtón beléptem, ott a következő. Várni nem lehet, mindig tovább kell lépni. Miért? Miért nem lehet egy kis csöndes, magunkba fordulás? Egy átölelő este halk zeneszóval, halkan csurranó szép borral, egy jó könyvvel, vagy csak úgy, elnézni a semmibe... Szalonnát sütni, nyárson, lassan forgatni parázs felett: mióta kívánom a jó sült szalonnát, a kormos-zsíros kenyeret, a parázson sült hagymát, s úgy szaladt el ez az esős nyár, hogy nem jutott belőle egyszer sem. Aztán jött az ősz, és a mosolygós napok egyikén ott ropogott a tűz az erdő szélén: és nem volt rá idő, hogy a máglya parázzsá szelídüljön: megint az idő volt a ludas abban, hogy a lángok megkapták a szalonnámat, a zsír rácsöpögött, a kenyér kormos lett, meg zsíros, a hagyma meg nyers maradt. A szertartás, az tűnt el belőle a nagyhangú tolakodók, meg az idő miatt. És ott is rohantunk, nem várhatott semmi: a falevelek hulltak halomba, a madarak még énekeltek az októberbe, a kökörcsinek mosolyogtak ránk a fűből, bakancsom belekapott az avarba, és sietni kellett, ott hagyni az erdőt... és várni az újabb reménységet, hogy lesz még idő, lesz még időnk egyszer megsütni azt a szalonnát, úgy, ahogyan azt kell: pirosló parázson, lassan, ropogósra...