Nevenincs vacsora

Amióta kábeltévén lehet nézni nálunk a mulatságos főzős csatornákat, és még ezen felül egy remek munkán is dolgozom, rendre összefut a számban a nyál: és sorra meg kell főzni a jobbnál jobb recepteket! Nos, nem a kecsöpös békönbe csavart rösztimuffin ejt csábításba, bár ennél megtorpantam és egy darabig nem nagyon kerültem vissza munkaképes állapotba: élénk képzelőerőmet mindet össze kellett szednem ahhoz, hogy belegondoljak: brrr, ezt inkább ne! De a maradék krumplipüréből készült kis fészkecskék, amik egy-egy tükörtojást melengettek, igen csak megremegtették szívemet! Aztán a burgonyás tésztába bugyolált bécsi virsli, forró zsírban (!) kisütve,  csípős paprikás szósszal: mennyei vacsora volt! Legutóbb egy angol séf után szabadon készült a vacsora: erdei gombákat pirítottam a serpenyőben, kakukkfűvel, tört borókával, majd az egészet beborítottam egy tenyérnyi burgonyás tésztával ( megint ez a tészta... és ebből lett a szilvalekváros lepény is, csak abba került egy kis sütőpor, meg fahéj....) megöntöztem füstölt szalonna maradék zsírjával, és zsupsz, be a sütőbe! Mire végeztem újabb halom gasztronómiai csemege átolvasásával, elkészült: és olyan gyorsan felfaltuk, hogy alig szusszantunk: kellett is locsolgatni a Józsi bácsitól hozott muskotályossal. Aztán az üres serpenyő láttán merült fel: hol is a fényképezőgép... mert le kellett volna fotózni... de ekkor már csak az íz-emléke lebegett az estébe... Nevenincs vacsora, kép nélkül...

az Alföldön járván

Alig egy hónap telt el, s újra az Alföldön! A hosszú úton volt időm elnézelődni: végre látni igazi földeket, szántást, aztán belvízzel borított réteket, parlagon hagyott mezőket. Érdekes, s nekem csöppet sem idilli táj! Az ebédet egy kisvárosi kifőzdében tették elém: mondanám, felejthető. Legutóbb Oroszlányban kísértett meg a meggyszósz, igaz, ott a főtt hús mellé még pirított grízt is adtak volna. Nos, itt sem merészkedtem odáig, hogy megkóstoljam, bár ránézésre nem volt barátságtalan. Mégsem akartam közelebbi barátságba kerülni vele. Helyette egy kisebb darab rántott sajt nézett farkaszamat velem, meg egy kupac sült hasábburgonya. Azt mondanám, ugye felejthető, de nem. Mert az a krumpli, az finom volt! Jóízű, kellemesen volt megsütve, forró volt, ropogós, épp eléggé sós... lehet, hogy itt értenek hozzá?

A nap azután is kemény munkával telt, s bizony, készülődött már a világ vacsorához, amikor elindultam hazafelé. Hosszú, girbegurba út, végig a síkságon, a felhők meg olybá tűntek, mintha a látóhatáron hegyek magasodnának. Hegyek, miket soha el nem érek... Mire Szolnokhoz értem, mér majdnem lebukott a nap. A föld felett embermagasságú pára lebegett, abból emelkedett ki valami bevásárlóközpont fény-pettyekből összerakott színes sziluettje: félelmetesen földöntúli látványként tárult elénk... aztán az út egy lágy ívvel nyugatnak fordult, eltűnt az út a sötétségben, az Alföld aludni tért...