Édesen vagy sósan?

Rákospalota.

Valami fájdalmasan szép nosztalgiával gondolok rá vissza. Kicsi gyerekkoromtól fogva szerettem azt a környéket.  És sokszor el-eljátszogattam a gondolattal: hogy milyen lenne ott élni, ott, az akkori Rákospalotán. Talán akkor vágták el végleg a gyökereket: nem amikor Pécsre költöztünk, nem a gettó rengetegében, hanem akkor, amikor az autópálya bevezető szakaszát építve lerombolták azt a – nekem idillinek tűnő – szerethető szép környéket.

Apai nagyszüleim és nénikéim laktak ott: csupa idős hölgy, amikor megszülettem, még öten mosolyogtak a rémült csecsemő fölött a fotón, aztán az évek alatt sorban, csöndesen mind elmenetek.

Szívemnek kedves ház volt, amolyan „old garden” érzéssel, a régi kertek növényeivel, délutáni szentimentális árnyékokkal. A verandán idejét múlt növényfajtákkal, ódivatú pozsgásokkal. És ott, a fehérre meszelt falra lehetett rajzolni! Keresztapán gyönyörű lovakat rajzolt, ő ugró paripákkal mintázta tele. Jómagam meg színes virágokban hagytam a nyomomat a falon. Akinek már nem jutott hely, folytathatta a mellékhelyiség falán is. Jó volt látni, ki, mikor járt erre!

 Apai nagynénémet, Gabi nénit, akit mások Ella néninek hívtak, egyébként meg Gabriella volt, mindig karácsonykor látogattuk meg. Finom, falatnyi darabkákra vágott porcukros sütemények, csipkebogyótea, narancslikőr, mézédes kompót. Ropogott a tűz a cserépkályhában, a parányi fenyőfán igazi gyertyák égtek, kövér macska szundított a fotelban és ő faggatott, érdeklődött, dicsért bennünket. A sütemények egészen aprók voltak, a likőrös pohár a gyűszűnél aligha nagyobb, a kompótos tálkában nem fért volna egy fél délceg körte – de a kompót is szépen, kis szeletekre volt vágva. Csudamód nevettünk ezen mindig: mint valami baba-vendégségben! Öcsém tinédzser korában felfalta volna az egész tál zserbót, de jólneveltsége tiltotta már a tizenharmadik darabkáért nyúlni. Pedig így sem telt ki belőle három rendes sütemény. Csak évek múlva értettem meg e bölcs asszonyok titkait: amikor egyre népesebb család ült az asztal köré. Amikor a gyerekek észrevették: anya, egyre kisebb darabokra vágod a sütit! És a szekrényben a nagy poharak hátrább kerültek a polcon… öregszem, vagy csak megértek a tapasztalatok? Ki tudja…

A karácsonyi látogatások emléke elevenen élt bennem, gyermekeimmel minden karácsonykor szintúgy vendégei voltunk. Sütemény, porcukor, likőr, macska a fotelben, úgy, mint huszonöt éve mindig. Gabi néni dagadt lábaival kicsoszogott elénk a kapuba, egyre jobban le kellett hajolnunk csontos kezét megszorítani. Számon tartotta régi tetteinket, mindenre emlékezett. Kicsi szentképekkel ajándékozott meg. Ki már sose kísért, a kapukulcsot beadtuk az ablakon.

Sokáig integetett utánunk.

Hetente vitt el háza előtt az utam. Sosem mentem be hozzá. Pedig sokszor eszembe jutott és mégsem. Csak karácsonykor.

Aztán csöndesen örökre elment közülünk. A bútorait rám hagyta. A cseresznyefa íróasztalán dolgozom, tálalószekrényben ott a vadvirágos teáskészlet, az ebédlőben a régi-régi lámpa. A karácsonyi zserbót az ő receptje szerint sütöm én is, anyám is.

És néha eltűnődöm. Lehet, szerette volna, ha gyakrabban meglátogatjuk. Nem volt se gyereke, már testvére sem, rokona csak mi. Sose beszélt a múltról, hogy miért van egyedül, miért nincs gyermeke. Sose hívott. És mi sose mentünk. Csak karácsonykor.

Egyszer nyaraltam Rákospalotán, pendelyes koromban. Akkori emlékeimből csak a káposztás tészta rémlik, cukorral. Ott csodálkoztam rá erre a variációra, s biztosan bőségesen megtömtem vele a bendőm! Hazaérvén aztán, amikor egyszer ez került az asztalra, meg is kérdeztem apámat: tehetek-e rá cukrot. Mert az cukortartót akármikor nem tehettük az asztalra! Ő apai tekintélyével és nagy dörgedelemmel tiltotta meg ebbéli cselekedetemet: ki hallott már ilyet?! Hogy az ő szülői házában ilyet tettek volna elém?! Hallatlan, ilyen nem létezik, s így már-már el is hittem, hogy a cukros káposztás tészta csak tarka álmaim szőtte látomás, és el is ment egy időre a kedvem a káposztástészta megcukrozásától. De azért ott motoszkált bennem, s nem hagyott nyugodni. Így amikor már végre magam voltam a konyhafőnök, odatettem a nagy cukortartót az asztalra, jóleső érzéssel dörzsöltem a tenyeremet: végre-valahára megcukrozhatom!

A várva várt katarzis elmaradt. Nem mondhatnám, hogy nem volt jó, hiszen – aki ismer, tudja – egyik gyöngém a káposztás tészta, és cukorral sem volt megvetendő. De mást vártam: valami csodát! Így maradt a csoda vágya, és a káposztás tészta úgy, ahogyan azt mindenki szereti. Nálunk demokratikus étkezést honosítottam meg: ebben az esetben ez azt jelenti, hogy aki akarja, eszi sóval, de megcukrozhatja, borsozhatja, lelke rajta. Nálunk nem csodálja senki tágra nyílt szemekkel azt, ami wasabival eszi, vagy mint a Tóth Betti, fahéjas porcukorral. És ez így van jól.

Sok-sok év telt el, amikor egyszer apám káposztás tésztával kínált. Ekkor már eléggé bölcsnek éreztem magam ahhoz, hogy bántó él nélkül mondjam el azt, ami bántott, ami sérelem ért évekkel ezelőtt: nem éppen bántásként, de a dogokat jó olykor tisztán látni. Mindenkinek megvan a maga igazsága, legyen az akár csak egy egyszerű káposztás cvekkedli. Nos, apám csak nézett nagy szemekkel, mert ő bizony erre a történetre nem emlékezett – az én igazságom volt az, hogy bennem meg mély nyomot hagyott! Aprócska dolog egy ilyen mozzanat az ember életében, de ha elkíséri évtizedekig, ki kell mondani! A világ nem fog megváltozni ettől, de talán egy csöppet közelebb kerülhetünk egymáshoz. És ha nem mondjuk el, akkor egyszer csak eljön az az idő, amikor már nincs rá lehetőség. Amikor mondanád, de nincs kinek, nincs miért, megmarad a lelkedben egy árny, és még csak egy jóízű történet sem születhet belőle.

Azóta újból ettem náluk káposztás tésztát: a megszokott katonás teríték mellett ott sorakozta rendbe állítva: só, bors, cukor. Ehettem, ahogyan akartam, s ettem is: előbb sósan-borsosan, azután pedig borssal és cukorral.

És ez is így van jól.