Egy pazar csicsókakrémleves

Ha valaki azt mondja nekem egy héttel ezelőtt, amikor szép nagy csicsókahegyekkel néztem farkasszemet a piacon,  hogy a csicsókalevesről fogok áradozni a világhálón, azt a térdemet csapkodva röhögtem volna ki. Aztán a világ úgy fordult, hogy: tessék. Szóval szerdán a kosaramba kerültek a csicsókák, és akkor még fogalmam sem volt, hogyan fogják bevégezni küldetésüket. mert igen régen ettem csicsókát, és nem hagyta valami melengető kulináris élményként emlékét a szívemben. Amíg a receptjeimen dolgoztam, oda-odasandítottam: mert igen szemrevalónak tetszettek! És akkor jött egy álom, majd a valóság, és megkomponáltam a hihetetlenül finom csicsókakrémlevest. A megpucolt gumókat egy kevés leveszöldséggel meg egy darab hagymával csöndesen megfőztem, aztán egy kis tejszín, és jött a turmix! Belekóstoltam, és csak egy csöppnyi só kellett még hozzá. Amíg főtt, elgondoltam, hogy e seszínű dologba kellene valami életet vinni: mondjuk egy kis pikáns tökmagos-petrezselymes pesztó sokat lendítene a látványon... aztán, mint kiderült, az ízével remek összhangot adott! Gyurcika csodaládikójából került hozzá paszternákchips, hogy teljes legyen az élvezet! Kis unokahúgaim kinyalogatták a csészéket, de ami még inkább biztató: még megrögzött húsimádókat is lekenyereztem (vagy leleveseztem) vele, és még egy finnyás informatikust is sikerült rábírnom arra, hogy legyen részese a csicsóka élvezetének! (Ami nagyon nagy eredmény, mert az ilyesféle figurák azt hiszik, a pizza dobozban terem, a tarhonya bokron, a csicsóka egy gyermekdal, de legalábbis rokona a csicseriborsóbablencse-kezdetű dalnak, és ha megkérdezik, mit ennének, egyedül csak a rántott húsig jut el szegényes fantáziájuk.)