Mesélek a bornak - arról, hogy a jó tettek a legfurcsább helyeken is születhetnek

 

Ragyogó őszi nap volt, amiről Hamvas Béla úgy ír, hogy „arany napok”. Amikor a lomb minden rezdülésében ott a fény, a szín, a ragyogás. Imádom a bálványfákat ezekben a napokban, mert olyan szín-orgiát rendeznek, mielőtt földre dobják levélruhájukat, amelyet nehéz volna utánozni. A szomszéd bálványfája a teraszunk előtt nézelődik, és október közepén úgy tűnik bentről, mintha tűz lobogna odakint. Aranysárga, narancs és vörös lángnyelvek a levelek, úgy zizegnek a szélben, mint a harcos tűz csóvái. Gyönyörűséges.

Amerre dolgomra mentem, színesedett a cserszömörce, ragyogott a páfrányfenyő, vöröslött a juhar, szóval olyan igazán szép ősz volt. Kemény napom volt a hátam mögött, előadásokat tartottam, és már be is vásároltam pár feltétlenül szükséges dolgot. A szupermarket parkolójában tartottam pici szünetet hazaindulás előtt, fáradt is, éhes is voltam. Elővettem megmaradt uzsonnámat, innivalómat, és azon tanakodtam, kit hívjak fel telefonon. Egy ideje ugyanis az a szórakozásom, hogy minden nap felcsörgetek egy rég nem látott kedves lelket. Valakit, akiről már rég nem hallottam. A bezártság idején ötlöttem ki ezt, és azóta is tartom, igyekszem nem elmulasztani egyetlen nap sem egy jóízű és örömhozó beszélgetést.

Már nyúltam volna a telefonért, amikor megszólított egy férfi. Kedves arcú, ápoltnak tűnő, duruzsoló hangon kért pénzt. Hajléktalan, nincs mit ennie, szeretne egy kis aprót. Mi a fenével zavarjam el, gondoltam, mert nem szeretek pénzt adni – és én sem dúskálok benne. A szendvicsemet sem adhattam, mert beleharaptam már, és nem volt a tarsolyomban maradék sem a kóstolóból. Szegény pára így megmenekült a levendulás süteménytől (mert egyszer az mentette meg az életemet egy sötét utcán, de ez már egy másik történet).

De abban a szent pillanatban felülkerekedett bennem az ember, mert magam is voltam szorult helyzetben. És olyan szépen kérte, hát adtam egy ötszázast. Nagy tisztelettel megköszönte, meghajolt, és csöndesen, ahogyan jött, elballagott.

Én meg valami kellemes, jó érzéssel a szívemben nekiálltam most már tényleg a fél szendvicsnek meg a jóízű telefonálásnak. Az volt minden tekintetben, mert egy régi barát volt soron, akivel a borokról szoktunk hosszasan értekezni. Már az is megfordult a fejemben, milyen jó kis novellák kerekedhetnének a mi beszélgetéseinkből – talán majd egyszer, ha nagyon ráérek, akkor nyélbe is ütjük. Majszoltam a vajas-sajtos kalácsomat, folyt a szóban a bor, már Budafokon jártunk, Etyeken és a Napa völgyben, amikor egyszerre azt látom, hogy a férfi, akinek az imént pénzt adtam ennivalóra, szépen letelepedik egy vöröslő bálványfa alá, egy betonszegélyhez. Nem is volt egyedül, társa hasonló korú, jó vágású férfi.

Papírzacskót vett elő, két olívás stanglit – akciós volt aznap, tudom, mert én is azt vettem. Kiteregette a zacskót a betonra, lesimogatta, egymás mellé lerakott két stanglit, párhuzamosan, mint két cövek. Közé pedig odaállított egy palack bort.

Azért adtam a pénzt, hogy bort vegyen?! –horkant fel bennem az igazságérzet, és épp mesélni kezdtem első felháborodásomban barátomnak az esetet. De abban a pillanatban el is lágyultam. Megrohantak az emlékek. Amikor nehéz éveim voltak, milyen jólesett az olyan apróság, ami éppen pillanatnyi luxusnak számított. Az, amikor gondolt rám valaki, segítő jobbot nyújtott. Hogy tudtam örülni a legapróbbnak is. Bor és stangli? Egy szép szombat este lesz, élvezzék csak. Nem sok az, amit adtam, jó szívvel adtam, egyék-igyák, legyen örömük.

Hosszan búcsúzkodtunk a telefonban, mert nem akart vége szakadni az anekdotázásnak, és aztán látom, ezek még nem nyúltak a borhoz. Vagyis hozzányúltak, le is szedték róla a zsugorkapszulát, és tűnődve néztek a semmibe. Talán nincs náluk dugóhúzó, a parkolóban kunyerálni egyet, az azért eléggé szánalmas és eredménytelen dolog lenne.

Átéreztem a helyzet tarthatatlanságát: ott egy palack bor, és nem lehet hozzájutni a tartalmához?! Ez elég szörnyű helyzet, már akkor megbeszéltük, amikor Ági barátnőm megözvegyült, és nem tudta, nem tanulta meg, hogyan kell kihúzni az üvegből a dugót… volt bora, volt dugóhúzója, de nem ismerte a módszert… nekem meg mindig van dugóhúzóm, sokszor kisegített már és kisegítettem vele másokat. Egy valamire való sommelier túlélőkészlete nem lehet dugóhúzó nélkül!

Elfogyott a szendvics, zsebembe csúsztattam a telefont, elővettem a kosaramból egy tiszta hangedlit. A férfi összerezzent, amikor odaléptem, szótlanul nézte, hogy felemelem a bort. Talán tűrte volna azt is szótlanul, ha szépen lelépek vele. Kinyitottam a palackot, és ha lett volna poharuk, töltöttem volna. Így csak visszatettem a kisimogatott papírzacskóra, a stanglik közé, mellé a dugót, és ahogy jöttem nesztelenül, úgy el is mentem az én szeretett kis autómhoz.

Nem tudom, hányan furcsállták a parkolóban a jelenetet, nem is érdekel: a jó tett érzése boldogít, nem az, hogy arról mások mit gondolnak.

 

 

Mesélek a bornak - Egy korty magyar bor

 

Ha olvasás közben az olvasó úgy érzi: inna egy pohár magyar bort – ne álljon ellen a kísértésnek!

Ezekkel a szavakkal indítja el az olvasóit Szigethy Gábor ezen a csodálatos utazáson. Egy korty magyar bor a könyv címe, és amikor hazaértem a bemutató estről, nem voltam rest, bontottam egy palack magyar bort – egy kékfrankost a környékbeli Lipka-pincétől, ilyen biztosan nem szerepel a könyvben – és olvastam, ittam a szavakat, kortyoltam a bort, és amikor eszméltem, már késő éjjel volt. A bor felelőtlen döntésekhez visz…

Ezt a könyvet inni kell, mondta este a jó barát, Praznovszky Mihály irodalomtudós, és tényleg, ezt nem lehet szárazon olvasgatni, csak úgy. Szigethy Gáborral a Márai Szalonban ismerkedtem meg, a szép emlékű kulturális szalon sok-sok emlékezetes estének adott otthont, és megtisztelő, hogy egyszer én is előadója voltam ott egy alkalommal. Ehető virágaim Szabó Péter noszlopi savanyúságai és somlai borok társaságában keltek életre a várbéli közönség gyönyörűségére. Azóta már nincs Márai Szalon, Szabó Péter odafentről lesi lépteinket, de van somlai, amiről Vörösmarty olyan szépen énekelt.

És itt van Szigethy Gábor, könyvében lírai gondolatok és földes vaskosság, versek peregnek és történetek kelnek életre. Ott érzed a bort a szádban, folyik a torkodon, pedig a 81 éves mester bevallása szerint nem ismeri, csak szereti a bort. Fülemben cseng, ahogyan Hirtling Istán színművész szemezgetett a fejezetekből, ahogyan Madách Imre verse zengett a bor mellet: „Busuljon más helyettünk, Nincs semmire gondunk, Igyunk, igyunk!” 

Olvasok dűlőtúráról, kékfrankos-labirintusról, fehér kalandokról. Áldott borok, fenye leve, fekete járdovány, Eötvös Károly utazása a Balaton körül, nemzeti história. Tölteni kell még egy pohárral, alig pár csöpp már a palackban, de itt a borivók alapszabálya, amit még muszáj elolvasnom, és megtudni, mi is az a bilikom, és van-e a bor meg a bilikom közt folyékony kapcsolat?! Kell, hogy tudjam, mert egyszer, még amikor állt a budai várban Bakó Annamária zengzetes könyvszalonja a Litea, egy téli estén a nagy cserépkályhának dőlve hallgattuk Szigethy Gábort és a bencés szerzetest, Kiss Domonkost: „Egy hemina bor: mindenki számára annyi, amennyi felszabadítja benne a jót, és érzékenyebb, megértőbb, bölcsebb emberré teszi. Egy hemina: minden tettemben a felismert emberi mérték, a határ, ameddig elmenni bölcsesség, amelyet átlépni bűn és ostobaság.” Már nincs Litea szalon sem, és lassan több a volt, mint a lesz, de a lapokon életre kell valami a régi rendtartásból, valami életerő, hihetetlen derű, feléled a remény. És hol máshol lehetett volna megrendezni egy ilyen könyv bemutatóját, mint Krúdy utolsó otthonában, ebben a patinás házban, ami méltón őrzi a hazai vendéglátás emlékeit, nem csak tárgyakban, hanem tényleg minden ízében, ahol érezhetjük Szindbád gondolatait, ahol ott a történelem és valami átölelő otthonosság leng körül - annak ellenére, hogy a Saly Noémi  jelezte Krúdy-életmű kiállítás címe: Nekem soha nem volt otthonom.

Az utóbbi idők legszebb szépirodalmi könyve, így méltatta Praznovszky Mihály, kissé hitetlenkedve, hogy a lét megélése lehet ilyen gyönyörű?! De jó lenne így élni, gondoltuk, és igen, ebben a szürke és zavaros világban üdítő egy ilyen könyv, amiben a bor összeköt és elvarázsol, mesél és felvidít, könnyeket csal és szerelembe visz.

A palack kiürült, a könyv feléig jutottam, és Szép Ernő kattant a fejembe: Én így szerettem volna élni.

P.S. Néhány nappal később felhívott Szigethy Gábor. Személyesen köszönte meg levelemet. Kíváncsian várom új kötetét, amelyet a 2024. évi Könyvhétre ígért. Én már azt is tudom, mi lesz a témája, címe!

Szigethy Gábor: Egy korty magyar bor, Kortárs Kiadó, 2023.
www.rozsakunyho.hu

Mesélek a bornak - Legyen neked zweigelt

 

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Azt mondják, szép nekrológokat tudok írni. Olyan mosolygósat. Hát nem tudom, de azért nem a legjobb, hogy a blogom lassan teli lesz velük. Hogy annyian vagytok már odaát.

Persze, ahogy az ember évei száma gyarapszik, úgy lesznek egyre többen múltidőben. Mi meg maradhatunk együtt a hiányukkal. Meg a szépen megírt búcsúszavakkal.

Üldögéltem a rakparton, csöndesen úszott előttem a nagy folyó. Szeretem. A változásait, a hullámain táncot járó fénycseppeket. Csak nézni szeretem őket, minek írjak tóluk, költőink már szépen megénekelték őket: mint megannyi tündér, láthatatlan sarkantyúik pengése.

Megint eggyel több barát emlékét őrzi a folyó. Földi maradványait méltósággal nyelték el a habok. Ringatózó virágok úsztak utána, szép volt, mint mindannyiszor. Olyan furcsa szép, amikor sírsz, mert szomorú. De a szomorúságában szép. Közben meg arra gondolsz, hogy a harang érted szól. Érted, értem, érte, mindannyiunkért, akik egymás után veszünk el szépen a habokban. Csak a sorrend, a sorrend nem mindegy.

Edittől a legszebb szüreti emlékeket őrzöm. És épp szüret idején gondolta úgy a Teremtő, hogy itt kell hagynia ezt a furán felfordult világot.

A Dunára néző nagy domboldalon napoztak a szőlők. Nem valami nevezetes borvidék ez, de nekünk kedves volt. Épp elmúlt a tél, csattogtak a metszőollók. Addig a szőlőmetszést tankönyvből ismertem, itt leltem rá a váltócsapos metszésben lévő örömre. Belefeledkeztem, szememmel minden rügyet megsimogattam, beszélgettem velük. Olyanok voltak, mint egy-egy kis babácska, akiből szép élet serken. Estére éreztem csak, hogy ujjaim lefagytak, arcomat pirosra csípte a hideg.

A venyige egy része máglyán végezte, és zacskóba szedtem tiszta venyigehamut. Szakács barátom kérte először, hogy gyűjtsek neki, mert ez a legjobb ízesítője a panelnyolcadikon főtt bográcsgulyásnak. Egy evőkanállal kell egy fazékba. Tényleg volt benne valami báj, valami plusz íz, így aztán magamnak is vittem kis dobozba. Titkos összetevőként került olykor a pörköltbe, főleg vadhoz, ha éppen nem volt kéznél igazi tűz.

A hosszú szőlősorokat rózsák vigyázták. Nem mindet, csak minden harmadikat. Innen tudták a gazdák, kinek, hol kezdődik a szőlője. Különféle rózsák voltak, tehát lehetett tudni, a tearózsa utáni második sorban kell folytatni a munkát. Vagy, hogy a vödör a bordó rózsa sorában még megvolt. Persze, ezek a rózsák nem holmi útjelző- vagy díszítőelemei voltak a szőlőnek, hanem növényvédelmi okokból kerültek oda leginkább. A rózsák érzékenyebbek, ezt a Kis Hercegből is tudjuk, és így előre lehet gondoskodni a védelemről. Meg amúgy szépek is, tényleg. Rózsák és szőlő. Boldogság.

Színesedtek a szőlők, közeledett a szüret, összejöttek a barátok. Ott mindig mindenki derekasan kivette a részét a munkából. Egyszer sem láttam lazsálni vagy elsunnyogni senkit sem. A legkisebbek is segítettek, apró kezeikkel serénykedtek. Hordták körbe a pogácsás kosarakat, átbujkáltak a drót alatt, olykor hosszú ideig kerestük őket, mert elcsatangoltak. Ez is a szürethez tartozott, a szőlőbújócska.

Nem tudom, Edit hogy csinálta, de ilyenkor hatalmas kosár pogácsákkal érkezett. Valószínűleg egész éjjel sütötte a pirinyó konyhájában, hogy reggel aztán betegye a wartburgba a vödrök meg az ollók mellé. Ha szüretre gondolok, ma is érzem a szőlőskertek mézes illatát, amibe ott keveredik a jó meleg pogácsa-aroma.

Pölöskei muskotályos szedtünk, meg zweigeltet. Én ez utóbbit szerettem igazán, szedni is, meg kavargatni a nagy kádban, amíg a héján erjedt. Szerettem a szép leveleit, a tömött fürtöket. A pogácsa mellé egy-egy szem ráncos bogyót kaptam be, a legjobb szüreti házasítás volt így a számban.

A bor aztán szépen fejlődött a pincében, a család gondoskodott róla, hogy jól legyen. Hozzánk kannában került, „kannás bor”, mondták róla a gyerekek. A kannából aztán szép ívű üvegkancsóba töltöttem, az asztalra már így érkezett.

Egyszerű bor volt, tiszta és egyenes. Benne volt a nyár, némi cseresznyés vagy meggyes felhanggal. Nem kerestünk benne nagy szavakat, mesélős volt, mindig mesélt egy megélt nyárról. Amikor eveztünk a fák közt a kiáradt Dunán, kavicsokat szedtünk vödörszámra az aprónéppel. Mesélt a nagy kirándulásokról és a tűz melletti estékről – mert a boton sült szalonna nagyon szerette azt a zweigeltet. Mesélt átbeszélgetett csillagos estékről és hosszú erdei túrákról. Maga volt az igazság. A tiszta, egyszerű igazság. Meg a nyár.

Most, hogy ott ültem a rakpart kövein, néztem a hullámokat, szinte ott éreztem a számban annak a jó zweigeltnek az ízét. Kár, hogy nincs velem itt belőle egy palack, stílusos búcsúzás lett volna. Lehet, furcsán venné ki magát, hogy itt ülök a csinos kis fekete ruhámban, a magassarkút lerúgva vörösbort kortyolnék, de valószínűleg senkinek tűnne fel. Talán azt is csak én láttam, hogy a víztükör bolti virágokat ringatott, köztük az én kerti, boldog rózsaszálaimat. Miért ne hozhattam volna egy búcsúbort is ide, a folyópartra? Egy szép zweigeltet, egy búcsúpohárral.

Mesélnék a bornak, így meg csak a folyó issza a szavaim. Sose kérdezd, kiért szól a harang. Értünk szól.

Idézet: John Donne

Mesélek a bornak - Wachau, Fertőboz, Budafok és a zöldveltelini

 

Vegyél elő egy üveggel a legkedvesebből – ehhez most jó szívvel ajánlok egy wachaui zöldveltelinit. Mesélek a bornak, olvasd.

Cikket kellett írnom a legkedvesebb szerkesztőm kérésére. Randizóborok, borajánló nőknek és férfiaknak, ez a volt a téma.

Az írást gyorsan kimaszkoltam, nem volt ezzel semmi gond, borajánlásban egy ideje verhetetlen vagyok. Legalábbis azt hiszem magamról, mióta elvégeztem a sommelier iskolát és végiglátogattam –egy kivételével – kis hazánk összes valamirevaló borvidékét. Meg a határon túl is, ameddig a pénztárcám elért.

Miután letisztáztam, szép annak rendje és módja szerint felhelyeztem a felhőbe, és becsuktam a számítógépemet, elméláztam. Ezek ismeretében, milyen bort javasolnék tényleg egy randira?

Rég nem voltam randin, így most tényleg a képzeletemre kellett hagyatkoznom. Mivel ezt már leírtam, és hamarosan olvassák is az én hűséges és lelkes olvasóim, itt most konkrétumokra kellene hajtani. Mondjuk, elképzelni, ha véletlenül randira kerülne a sor, kivel tenném?

Mert a borajánlás is akkor jó, ha személyes. Ha tudod, mi szól az ő szívéhez, ínyéhez leginkább.

Nos, képzeletem szárnyán kicsit utazgattam, térben és időben egyaránt, elképzeltem egy randit egy sármos, fiatal férfival, valahol a Budai hegyek oldalában, rálátással a Dunára. Lehetőség szerint nyár elején. Tehettem, mert ilyen a valóban még sosem volt. Tehát, visszaröpültem az időben, és ennek a valakinek a bőrébe ültettem egy személyt, aki egykor, egy viszonylag rövid időre, de nagyon kedves volt számomra. Kellemes és szép időket töltöttünk együtt. Ha most, ott elém toppanna, egy szép pécsi cirfandlival várnám, az lenne a beköszönő. Nem tudnám, szereti-e, de nekem igen kedvemre való, innen indulhatna a csábítás. A folytatásban zöldveltelini lenne, lehetőség szerint a hazájából, Wachauból. De ha kicsit hazafiasabb lennék, akkor valahonnan Sopron környékéről választanék. Fertőbozit a Vinczellér pincéből.

És ha az este vége felé járnánk, akkor előhúznék a tarsolyomból egy szép furmintot vagy juhfarkat. Tokaj, vagy Somló. Nem, inkább furmint lenne a befutó. Persze, titkon azért bíznék benne, hogy ő is tartogat valami meglepetést számomra. Nem, nem valami pajzánságra, hanem egy bor-meglepetésre gondolnék.

De most így, ahogyan ezt visszaolvasom, felrémlik bennem egy kép. Az, amikor pár hónappal ezelőtt a valóságban összefutottam ezzel a fent említett férfival. Bizony, jócskán megöregedtünk. Ízeset beszélgettünk, valahogy szóba kerültek a borok, és az ő zöldveltelinije. Amit egy ismert budafoki pincészetből hoz, persze, nagyobb kiszerelésben. Miközben olvasok, két combom közé fogom a palackot, tekerem le a kupakot, mesélte, pedig ez veszélyes dolog, észnél kell lenni, mert könnyen odalesz a lábközbe a nedű fele. Jó kis bor, mondta, és ezt nem feledtem el.

És egy nap, nem is olyan rég, Budafokon járva megpillantottam eme nevezetes pincészetet. Nosza, vettem egyet ebből a lábközészorítósból, meglássuk, milyen. Van, akinek ízlik, van, akinek nem annyira, monda a kedves hölgy mosolyogva.

Este bekucorodtam, hogy megkóstoljam, mert a zöldveltelininek nagy kedvelője vagyok. Behunytam szemem, hogy lássam, mi lakik a csöppek között. Virágokat láttam: sárga margaréták, élénk zöld cimbidiumok hada sorjázott, nem is sorjázott, öles rajokban kanyarogva folytak elő a pohár mélyéről, édes izgalomban. A bor nem volt édes, de annak hatott, eklektikusan volt benne minden, amitől olyan zavart, de mégis egységes hatást keltett.

A második pohárnál kezdett tisztulni a kép: a kocsma. Ez egy igazi kocsma-bor. Tehát az én szép randizóbor-képem az elegáns cirfandlitól Fertőbozon, Wachaun, Tokajon és Somlón át így jutott el egy külvárosi kocsmába.

Virtuálisan.

Ezerjó Nap – a virág- és borkóstoló

 

Május 16. az Ezerjó napja. Hogy miért, azt megtudhatjuk az International Ezerjó Day szervezőitől.

Hozzám is érkezett egy nagy doboz, közösségi ezerjó csomag Mórról. Régóta kedves borvidékem, csuda estéket töltöttünk ott remek borok és szép lelkek társaságában.De most, május lévén, az ezerjókkal vidítottam fel a virágos konyhát – ami azért, lássuk be, eddig is vidám volt. Az ezerjó csavart egyet rajta!

Akár egy üde virágcsokor
Az ezerjó szőlőből készült bor általában egészen világos, zöldes árnyalatú. Enyhén illatos, illatában felfedezhetünk akácvirágot, almát, fehér szirmú virágokat, sőt trópusi gyümölcsöket is.

A vadkomlóhajtás az egyik tavaszi nagy sláger, egy bársonyos bormártás készült hozzá az Eisenberger pince szép, félszáraz ezerjójával. Sütőben besütve, kevés sajttal megszórva egy igazi májusi álmodás lett. Mellé is ezt a bort kínáltam, hiszen ha már benne, akkor mellé is.

A csalánpite az egyik kedvenc zöld sörkorcsolya. Százszorszéppel mutatós is! A Paulus Selection ezerjó szépen csúszott hozzá, igen. (A Paulus pincével izgalmasan kezdődött ismeretségünk. Csodás nyári napon, odafelé igyekezve leszakadt az ég. Hiába rohantunk, csuromvizesen estünk be a pincébe. Először töröközőket meg pokrócokat kaptunk, utána jött csak a bor… kóstolás előtt így elázni…)

Van egy szuper, gluténmentes sütireceptem, ami borral jó. A hordós érlelésű ezerjó a Végh-Tomcsik családi birtokról, azt hiszem, egy remek választás volt hozzá! A hosszú ideig tartó sütés alatt egybekelnek az ízek, a bortól lesz kerek az összhang. Egy szép tavaszi vasárnap délutánhoz nem is tudnék szebb kettőst elképzelni, mint ez a sötét süti, és a rá mosolygó bor.

Csetvei Krisztina borait nagyon kedvelem, szívesen kínálom őket a virágkóstolókon. Izgalmas pillanat volt, amikor a szépséges virágos palacsinták mellé kóstoltuk a Raw/ka amforás ezerjót. Így együtt vagány, lendületes, csupa élet desszertté váltak.

Míg ugyanez a desszert a töppedt szőlőből készült ezerjóval (Frey pince) elegáns, igazán attraktív, egy különleges kerti ünnepre való fogássá vált.

Hátra van még egy palack, a Spontán pince Ezerjója, amelyet a legközelebbi virágos borkóstolóra tartogatok, egy egészen extra virágos tányérdesszert megkoronázásához. Természetesen ez a desszert magában is fog némi bort tartalmazni…

 Receptekért, vagy virág-és borkóstolóért  kattints a Rózsakunyhó oldalára!

 

Mesélek a bornak - A Himnusz kikongatása borospoharakon – Bernáth Aurél emlékezése

 Nemrégiben édesapám hívta fel a figyelmemet a festőóriás eme kis történetére. Nem volt könnyű előkeríteni az „Így éltünk Pannóniában” című művet és benne a kongatásos fejezetet.

Most, a Himnusz születésének 200. évfordulóján jó szívvel ajánlom olvasásra. 

"...Főttek hát a keszegek, gardák, az edényre fedő borult, miután még szárított, piros paprikacsövek is kerültek a lébe. A főzés első indulási izgalma elmúlt, csak a tűzre kellett vigyázni, mert bizony a venyige gyorsan ég, és azt is mindig törni kellett.

Amíg a lábas körül újabb események nem kívánták, apám felszabadult. Terítés következett, ami egyszerűen ment. A halpaprikáshoz mi más kellene, mint mélytányér, kanál, no és mivel majd a hal úszni kíván, hát pohár is?

Bernát Aurél: Riviéra (Magyar Nemzeti Galéria)

Ennél utóbbinál meg kell azonban állnunk. Nekünk ugyanis nem olyan poharaink voltak, mint másoknak. Nálunk, úgy látszik, óriások ittak.

Ahogy a Bélavár felépítése befejezéséhez közeledett, apámat egyszer két hatalmas talpas pohár kongatása közt találtam. - Mit csinálsz, papa? – kérdeztem. – Kongatok, felelte, de nem volt hajlandó több részletet elárulni. A két talpas pohár Lang Mózes fűszerestől került hozzánk, ott savanyú cukor állt bennük. Hétdecisek voltak. Apám kongatta őket, majd egyikbe kis vizet öntött, s utána megint csak kongatás következett. Mi az ördög lehet ez? – tanakodtunk.

Kiderült, hogy ilyen poharak lesznek a Bélavárban. Igen, de ez nem ment simán. A poharaknak ugyanis még zenélniök is kellett. A terv szerint kongatással ki kell adniok a Himnusz első két sorát:

Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel…

Ez a két sor tizenégy szótagból áll, beleértve, hogy a „sé-ég” két zenei szótag. Így tehát ennyi pohár kellett. Ilyen zenei feladatoknak Lang Mózes bácsi pohárkészlete nem tudott megfelelni. Így hát apán az üveggyárhoz fordult. A gyár visszaírt, hogy a „meg”- poharat nem vállalja azonos vastagságú üvegből, és hogy a „ség-1” pohárnak nagyobbnak kell lennie, mert ez a hang túl mély.

Így lett aztán a „ség-1” pohár, az úgynevezett elnöki pohár – egyliteres, a többi, alig észrevehető vastagság-különbséggel – hétdecis. Óriások poharai! 

Ez a készlet azonban sok egyebet vont maga után. Nem kell sokáig számítgatni, hogy tizennégy ilyen űrtartalmú poharat nem lehet a szokásos egy-kétliteres kancsóból töltögetni, ha csak a gazda nem akar szakadatlanul ide-oda nyargalni a pince és az ebédlő között. Megfelelő borosüveg kellett hát. Ezt apán egy pesti útja alkalmával a Törley-pezsgőgyár harmincöt literes reklámpalackjában találta meg. Nagy diadallal érkezett ez a butélia a Bélavárba.

További következménye az óriási ivókészletnek az a hektoliteres hordó volt, amely tálcául szolgált a nagy borosüvegnek, és az élesre köszörült lovassági kard, mely a sonkavágót adta. Hogy a kés, kanál, villa – nem lett a szokottnál nagyobb, az csak a fiziológia kényszerítő ereje folytán történhetett. Ha Csala meg is tudott egyhajtásra inni egy egész literrel, arra mégiscsak képtelen volt, hogy sajtárral egye a halpaprikást.

A vacsora előkészületeinek legnehezebbje a harmincöt literes üveg megtöltése volt. Le kellett vinni a pincébe, ami üresen még csak ment valahogy, de a szűk lépcsőn felhozni komoly férfimunkát igényelt. Az ebédlőben aztán ráhelyezték a hordóra, szorosan az ebédlőasztal mellé, s ott úgy hatott, mint egy viharágyú. A bor-felhozás elvégzése után a poharak kerültek sorra. Csák gondosan a Himnusz dallama szerint állogatta őket. Nem egyszer hosszan elgyönyörködött a hangolásban, mint vérbeli zenész, ki rendet tud teremteni a makacsul bujkáló dallam rendszerén. Néha a „ség 1”-gyel kezdte a könnyebbség miatt, mert ez a pohár nagyobb volt mindannyinál. Az asztal végre rendben állt.

… Amikor elkészült a halpaprikás, egy hordófenékhez hasonló, kerek tálca került elő, s apám utolsó szakértő pillantása után rávonszolták a hatalmas lábast erre az alkotmányra, s óvatosan tették az óriási poharak közé. Csák, mint egy született udvarmester, a poharak elé igazgatta a vendégeket. Megkezdődött a kongatás. Apán kezdte az „is”-sel, Gönczy folytatta a „ten”-nel.

Ezután következett a bortöltés. Amíg a nagy üveg tele volt, bort csak úgy lehetett tölteni, hogy ketten fogták a hatalmas üveg nyakát és a vendégek a poharaikkal sorban eléje járultak. Színültig kapta mindegyik. Mint valami ritka szertartás szerelői, jöttek a hívek a nedűért…”

Bernát Aurél: Így éltünk Pannóniában, részlet, 1958.

Fácánsült somlekvárral

       Amikor jóleső fáradsággal a testünkben hazatértünk, a kilincsre két fácánt felfüggesztve találtuk a házat.

Eltűnődtünk, vajon ki lehetett az a kedves ismerős – mert, ugye, csak ismerős lehetett – aki távollétünkben ilyen kedves ajándékkal lepett meg.

De még mielőtt a fácán múltját s ide érkezését, no meg majdani sorsáról való gondoskodást értekezésbe bocsátkoznánk, előbb megszárogattuk bakancsunkat, esőkabátunkat, mert bizony igencsak megáztunk ezen a délelőttön az Ernő-forrásnál tett kirándulásunk alkalmával.

Zebegényből az Ernő-forrást többféle úton is el lehet érni, ezúttal a Szőnyi utcából a temető mellett felfelé kaptató keskeny sikátoron indultunk el. Ez az út igen fárasztó, ám annál több néznivalót kínál! Mindjárt a temető felett érdemes egy kis pihenőt tartani, kifújni magunkat. A falu szép innen – innen is. Aztán az út szépen visz felfelé, jó vegyes erdőben. Bizony, néhány éve - amikor az évszázad (vagy évezred), maradjunk annyiban, hogy az utóbbi száz év legnagyobb árvize elvonult a hetekig tartó esővel együtt – akkora kosár őzlábgombát és vargányát gombásztunk itt az erdőben, mint még soha! Tejfölös-paprikásan került fél óra múlva a tányérba (miután Frédi, az erdész is áldását, szakszerű hozzáértését adta gomba-vacsoránkra), tetejére pár szál petrezselyem került Juliska nénitől, s azt sem igazán bántuk, hogy a kenyér bizony már soknaposan szikkadt volt… De most nyár volt, az erdő harsogóan és sokszínűen zöldellt, az út meg kanyargott benne.

Rövidesen újabb kilátó ponthoz értünk, ekkor már lábunk alatt hevert Zebegény, sötéten csillogott a folyam. Az égen agg fellegek gyülekeztek nyugat felől, mégpedig nem éppen a legbarátságosabb fajtából. Az út vitt tovább a szelíd tölgyesen, majd egy kisebb bükkös völgybe érkeztünk. A völgy alján a kis vaditatóban táncot lejtettek az esőcseppek, egyre ropogósabbat. Mire fölkapaszkodtunk a hegy túloldalán, már javában esett. Az útelágazásnál a jobb oldali ösvényt választottuk, vidáman kanyargott meredeken lefelé, míg a másik út egyenesen Hegyes-tetőre vitt volna. Igencsak óvatosan kellett haladni ahhoz, hogy meg ne csússzunk a füvön lefelé.

Ernő-forrásnál várt bennünket egy öreg kis kunyhó. Tetején ugyan itt-ott hibádzott a fazsindely, de mégiscsak kunyhó volt. Leülve benne hallgattunk az erdő csendjében az esőcseppek zenéjét a tetőn, a leveleken, a pocsolyákon. Se emberfia rajtunk kívül, se állat, se térerő… s akkor a csöndbe belebúgott a vonat idáig szóló kürtje…

Ahogy az eső alábbhagyott, s lelkünk megtelt a csönddel, vetettünk egy pillantást a kicsit elhagyatott forrásra az újonnan épülő kunyhóra, s a Bodzás-völgyön át továbbindultunk. Errefelé tarkakalapos gombák nőttek, színesek voltak és olyan kívánatosak, hogy nem volt szívünk letépni őket.

Némán ballagtunk hazafelé, némák voltak a falu házai is, némák és értetlenek, az emberek az eső elől behúzódtak vackaikba. Még egy utolsó erőpróba: föl, a házig: s a kilincsen ott hintázott jó spárgára kötve a két fácán. A szomorkás idő ellenére máris jó kedvre derültünk: két fácán! Szemünk előtt megjelent egy jókora tál aranyló leves, benne főtt húsos derelyével, szinte már számban éreztem a füstölt szalonnával tűzdelt mellehúsát, mégpedig valamely savanykás gyümölcs társaságában…

No, de nézzünk körül hamarjában, mivel is gazdálkodhatunk ma? Leveszöldség, természetesen, mindig, minden jóravaló háznál akad. Ebben nincs hiba. Füstölt szalonna szintúgy. No és éppen most érik a som! Épp a minap nézegettem, milyen jóízűen dézsmálják a rigók és a málinkók! Nem mintha sajnálnám tőlük, de azért az alsóbb ágakról jusson belőle nekünk is!

            Amint azt bárki megtapasztalhatja: a piros bogyók –legyen az málna, ribizli, szamóca vagy társaik – drágán mérik felejthetetlen aromájukat. Szedegetni, tisztogatni igen időt rabló türelemjáték: de a végeredmény kárpótol persze mindenért!   A som leszedegetése és kimagozása is legalább akkora munka, mint a két fácán megnyúzása. Aztán a piros gyümölcshúst addig kell keverni erdei virágmézzel, amíg majdnem teljesen egynemű lesz. Tessék félretenni, pihenjen egy keveset, mondjuk akár két-három napot is, jó hűvös pincében, hogy aztán amikor éppen alkalom kívánkozik, máris asztalra kerülhessen – például, ha két fácánt találunk a kilincsen.

…Mire a fácán kevésbé nemes részei a lassan gyöngyöző vízben elmerültek  a zöldségek, néhány borókabogyó, egy csokornyi erdei friss zöldfűszer társaságában, a madarak rejtélye is megoldódott: Ági édesapja, Pali bácsi hozta nekünk ajándékba. Bizony, jól tette!

A fácán combját s mellét vékony szalonna-szeletekkel tűzdeltük meg, s az erre legalkalmasabb időben a levesbe merítettük. Nem időztek ott a nemes húsdarabok többet, mint negyed óra: ez éppen elég ahhoz, hogy a zamatos lé átjárja őket. A bogrács mellett egy láncra csördített sütő alkalmatosság várta a bele kerülő húsdarabokat. Parazsat kotortunk alá, s került bele néhány szelet kövér füstölt szalonna, hogy nyikorogva és sisteregve kisüljön belőle az a kevés kis zsír, ami majd bölcsőként fogja ringatni a fácán oly kényes darabjait. S ahogy kiemeltük a kisült szalonnákat, máris következett ez a pillanat: a szép húsok belependerültek a zsiradék-ágyba. Itt aztán igazán művészi odaadás, türelem és soha el nem révedő figyelem szükségeltetik, hogy a húsok éppen olyan omlósra és pirosra süljenek, ahogy az dukál. Nem kell hozzá sok – egy kis sült szalonna-katona kenyérrel, egy-egy korty hűvös sör, s máris élvezhetetlenül száraz, vagy feketén szomorú kokszdarabbá válik az, amit elsőrangú pecsenyeként szerettünk volna e beavatkozás viszontlátni. Tehát bölcsen odafigyelve, tartózkodva minden egyéb külvilági ártalomtól, csak a fácán sütésére figyelve ebben a néhány percre.

S mire a fácán megpirul, addigra a leves is elkészült. Főzhettünk volna bele a házi tésztát is, vagy húsos táskát – összevagdalt fácánhúsból, finom vadfűszerrel – de az az ilyen hirtelen jött, bográcsban főtt levesbe túl finomkodónak tűnt volna. Így hát maradt a leves magában – arany cseppekkel gyöngyözően, frissen őrölt borssal megszórva. Aztán második fogásként a benne főtt hús, dijoni mustárral, s ecetes tormával, fehér kenyérrel. S amint e bevezetés megadta az alapját, következhetett maga a pecsenye, hozzá a pince mélyéről elővezetett somlekvár. Talán a burgonyakrokett az, amit nélkülöztünk, de amikor a hússütő tál mélyéről is kibogarásztuk-kitunkoltuk az összes kis benne levő jó falatot (ide kívánkozik egy kis trükk leírása: amikor a húsnak már hűlt helye a serpenyőben, visszahelyeztem az edényt a tűz fölé, s egy kis pohárnyi testes vörösborral föllöttyintettem. Éppen csak átforrt, annyira, hogy az odasült húsdarabkák s miegymások egybekelve oly pompás íz-egyveleggé lényegültek, hogy ezután már mindenki megnyalja mind a tíz ujját.), s szusszanni sem tudtunk, csupán az okozott némi fejtörést, ugyan mivel öblítsük le e remek lakomát? 

www.rozsakunyho.hu